Albánia 1979-ben igencsak elmaradott ország volt, nem mintha most másmilyen lenne. 50-es évekből maradt Ikarus buszok jártak Tiranában, autó alig volt, ezzel szemben biciklis és uniformisba öltözött emberek elég sokan. Velük keveredni szinte lehetetlen volt, nem mintha nekünk tilos lett volna: nekik volt tilos. Akkortájt nemcsak követség működött odakint, hanem ugyanabban az utcában a kereskedelmi kirendeltség is, amelyet egy akkor 40-es éveiben járó hölgy, Ica néni vezetett. Amellett, hogy nagyon jó arc volt, jó zenei izléssel is volt megáldva: ő tette fel nekem először azt a lemezt, amelynek a borítóján egy, a fejét kezébe hajtó férfi volt, kicsit elmosódva - érdekes, űrzene hatású muzsika szólalt meg, amely azóta is egyik legnagyobb kedvencem. Erről az albumról következzen egy szép ballada, amely mindenképp klappol Albániához, amelynek címerállata a kétfejű sas:
Ica nénivel egyszer elhatároztuk, hogy elmegyünk moziba. Az egyik helyi filmszínházban, amelynek csuda forradalmi neve volt, a Monte Christo grófjának valamilyen 1950-es évekből származó kópiáját vetítették. Felültünk a roncs Ikarusra, a népek már ott gyanúsan nézegettek minket, mutogattak, megjegyzéseket tettek. A moziban azonban kb 10-15 percnyi folyamatos filmszakadásokkal tarkított "élmény" után elkezdődtek a komoly beszólások. Mivel albánul nem tudok, így maximum a "spion" szót értettem. Ezt hamar követték az első köpések... Néhány percre rá menekülőre fogtuk a dolgot, lévén az egész mozi minket köpdösött. Életem egyik legmegalázóbb élménye volt, hazaérve vagy két órán át mostam mindenemet, a ruháim pedig mentek a kukába. Szerencsére az "élmény" mellett örökre csak az Alan Parsons Project szeretete maradt meg... Ez pedig mindenért kárpótolt :)
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
1 megjegyzés:
Halli Öcsikém!
Ide is tartozik ám történet!
Történt, hogy engedéllyel - a Belügyminisztérium jóváhagyása nélkül csak a repülőtérre és a tengerpartra lehetett menni - beültünk a Zsigába, és országjáró körútra indultunk.
Épp egy hegyi falun hajtottunk át "ezerrel" (az ottani utaknál talán a mai pestiek vannak kritikusabb állapotban, el lehet képzelni a száguldásunk), mikor az orrunkat frissen ütött halva illata ütötte meg (ez a remek édesség akkoriban lengyel beszáradt konzervek formájában itthon is ismert volt).
Nosza, vegyünk egy szeletkével (ez kb. 40-50 dkg).
Öcsémmel behaladtunk a boltba, ahol a frissen ütött halvából szivárgó szezammagolajon, többtucat légyen és az unatkozó eladón kívül nem volt senki. Kb. fél percig. Ekkorra ti. elterjedt, hogy revizionista ügynökök érkeztek a faluba, így minden épkézláb emberke hirtelen betódult megcsodálni minket.
A csodálat a kinézetünknek szólt, hja kérem, két nyalka magyar legény megjelent ebben a porfészekben! Később döbbentünk rá, hogy a ruházatunk szolgált rá az általános érdeklődésre. Farmer, póló, edzőcipő, fémkeretes szemüveg! Utoljára ennyi csodát akkor láttak, amikor Szkander bég átmenetileg kirugdosta a törököket.
Miközben kézzel-lábbal próbáltuk a tömegben állva elmagyarázni a továbbra is látványosan unatkozó eladónak, hogy vágjon nekünk egy szeletke friss halvát, beindult a horror. mint a kisgyerekek, aki szintén nem hisznek a szemüknek, elkezdtek tapizni. Előbb finoman, majd a megdöbbenésünk és rémületünk által kialakult mozdulatlanságunk miatt egyre vehemensebben kezdték morzsolgatni a farmerünket, cérnapólónkat. Megvallom őszintén akkor szartam be igazán, amikor levették a fémkeretes szemüvegemet és elkezdték körbeadogatni.
Gőzünk sem volt, mit tegyünk. Egy kb. 20 négyzetméteres helységben álldogáltunk vagy 60 emberrel együtt, akik folyamatosan és egymást váltva tapiztak, simogattak, adogatták egymásnak a szemüvegem.
Áldassék Enver Hodzsa neve, ekkor beléptek a belügyi kisérőink a boltba – engedély ide, engedély oda, folyamatosan követtek -, és véget vetettek a szüreti bálnak, a szemüvegem is visszaugrott az arcomra.
Két értelme azért volt az egész haccacérának: egyrészt remek frissen ütött halvát kaptunk, másrészt az egész falu készpénzállományának köszönhetően vissza tudtak adni :D
Megjegyzés küldése