Ma merüljünk el egy kicsit a diplomácia világában. Amikor egy új nagykövetet neveznek ki állomáshelyére, megérkezése utáni hetekben illendő meglátogatnia a többi nagykövetet, bemutatkozni nekik, udvariasan elcsevegni velük. Természetesen ezt édesapám is megtette, ahogy más, újonnan kinevezett nagykövetek is. Tiranában nem volt túl nagy diplomáciai testület, Albánia a fél világgal ellenséges viszonyban volt, illetve rengeteg ország számára túl kicsi és jelentéktelen volt. Nem így a törököknek például.
Történetünk idején épp új török nagykövet érkezett Tiranába, igazi úriember, figyelmes, franciás műveltséggel (kiválóan beszélte a nyelvet). Mielőtt meglátogatta volna édesapámat, a már emlegetett diplomata boltban összetalálkozott Pista bácsival, a nagykövetség mindig viccre és mókára kész sofőrjével (őt is ismerhetjük már). A nagykövet udvariasan bemutatkozott, Pista bátyánkról kiderült, hogy ő a magyar sofőr. Felcsillant a török nagykövet szeme, aki udvarias és figyelmes húzásra szánta el magát: megkérte Pista bácsit, hogy tanítson valamilyen elegáns és udvarias magyar köszönést. A magyar sofőr nem tudta, hogy a török nagykövet aznap délután látogatja meg édesapámat, így gondolt egyet és máris eszébe jutott egy jó kis móka. Nagykövet úr, kérése számomra parancs, kérem jól figyeljen, máris megtanítom a legudvariasabb magyar köszöntést - mondta a töröknek, aki udvariasan figyelt. Kérem, mondja utánam - közölte Pista bá' - "kábbeáfászom"! A török nagykövet szépen elismételte. Pista bácsi gondosan figyelt a kiejtésre és újra elismételtette vele - "Kábbeáfászom". És mit jelent ez a köszönés? Kérdezte a török. Hát valami olyasmit, hogy örökké tisztelő híve vagyok... A török nagykövetnek nagyon tetszett, hogy ilyen elegáns köszönést tanított, így amikor délután udvariasan, mosolygósan köszöntötte apámat, csak ennyit mondott neki: Ferenk! Kábbeáfászom! Apámnak, aki igazi ferencvárosi gyerek volt, a szeme sem rebbent a mosolygó török nagykövetre, és egy szívdobbanás után egymás kezét rázva lazán azt válaszolta: mösszijő ambasszadőr, TE kábdbeáfászom! Majd mindketten mosolyogva kedélyesen beszélgetni kezdtek fransziáül... a nagykövet elmesélte, hogy találkozott Pista bácsival, apámnak egyből leesett a papírhúszfillér... Miután az egyébként nagyon szimpatikus török nagykövet távozott, csak annyit lehetett hallani a nagykövetségen igen nagy hangerővel, hogy: PISTAAAAAAAAAAAAAAAAAA !!!!!!!
A dal a nászutaslakosztálytól érkezik, címe a rossz viselkedésre utal:
Pista bátyánknak örökké hálás leszek a hihetetlen mennyiségű mókáért, amit odakint elkövetett - még lesz róla szó sokszor :)
2008. január 31., csütörtök
2008. január 30., szerda
Mivel kezdődik a vakáció?... (Britny Fox - Hair of the Dog)
Édesapám 1978 szeptembere és 1982 augusztusa közben teljesített szolgáltatot Albániában, de én nem voltam végig ott vele. A 78-79-es tanévben magántanulóként ugyan javarészt kint töltöttem az időt, de a későbbiekben csak a vakációkra mentem ki. Így is nagy szerencsém volt viszont, hiszen a MALÉV hetente egyszer, csütörtökön közlekedett, így mondjuk a téli szünet nekem két nappal előbb kezdődött (a többiek még suliba jártak csütörtökön és pénteken), és később fejeződött be (a többiek ilyenkor már hétfő óta suliba jártak.). Néha nem MALÉVval, hanem az NDK-s Interflug öregecske IL-18-asával jöttünk, az hétfőnként járt Tiranába és megállt Budapesten, azonban mivel kéthetente repült, így csak akkor jöttünk azzal, ha éppen úgy jött ki. Mindenesetre elég sok "szabadnapot" kaptam a suliból és mindig legálisan! Természetesen maximálisan ki is használtam a dolgot, sosem voltam sem évzárón, sem évnyitón abban az időszakban, rendszeresen a bátyám vette meg a tankönyveimet, ő iratott be a következő évre stb. Szóval szép gyermekkorom volt, na :) S ami a legjobb, az az első dolog volt, ami a csütörtöki odaérkezés (és az ebéd) után következett - ilyenkor autóba ültünk és elmentünk a Hotel Dajtiba (ez a külföldiek számára engedélyezett szálloda volt), ott is a fodrászhoz, és elkészült az albán frizura. Ennek lényege - végtelen profizmussal levágott, max fél centis haj. Elsőre sokkoló volt, hiszen 12 évesen még hosszú hajúnak számítottam. De a későbbiekben direkt kivártam az alkalmat - nem szerettem az itthoni pletykás, zsémbes, bagós fodrásznőket, az albán fodrászpasik egy szót nem szóltak, nem gyújtottak rá, nem hókuszpókuszoltak, hanem férfiszámba vettek és jól lenyírtak. Öröm volt a tüskébe beletúrni, ami a hajamból maradt - azóta sem szeretem a hosszú hajat.
Bár a dalban kutyák hajáról van szó, most két legyet ütök egy csapásra, ugyanis nemcsak a Britny Fox-szal ismertetlek meg benneteket, amely egy kiváló hair-metál csapat (bár ez a felvétel 2007-es, mikorra a "hair" rész eltűnt), hanem a Nazareth-tel is, akik nagy kedvenceim, és akiké eredetileg ez a dal. Élvezzétek annyira, ahogy én Tiranában a hajnyírást élveztem!
Bár a dalban kutyák hajáról van szó, most két legyet ütök egy csapásra, ugyanis nemcsak a Britny Fox-szal ismertetlek meg benneteket, amely egy kiváló hair-metál csapat (bár ez a felvétel 2007-es, mikorra a "hair" rész eltűnt), hanem a Nazareth-tel is, akik nagy kedvenceim, és akiké eredetileg ez a dal. Élvezzétek annyira, ahogy én Tiranában a hajnyírást élveztem!
2008. január 29., kedd
Nem hallom, túl hangos a zene!...(Asia - Heat of the Moment)
Az itt jelenlévők közül mindenki volt tinédzser - vagy ha nem is volt, most épp az. Így általában mindenki tudja, hogy tinédzserkorban az ember megőrül, nekiáll polgárt pukkasztani még akkoris, ha a világon a legjobban nevelték - egyszerű hormonikus dolog ez, az agy növekedés közben bekattan. Ezt tudományosan nem bizonyították, de itt a diagnózis - egyszer még Nobel-díjat kapok érte. Orvosit persze, mert ahhoz nem értek :)
Mindenesetre mi - a bátyám és én - akik széles körben tisztelettudásunkról és jólneveltségünkről voltunk híresek, bizony keményen beletapicskoltunk a tinédzserkorba Albániában. Az csak egy dolog, hogy mindent elkövettünk, hogy az utcán pukkasszuk az albánokat az öltözködésünkkel és a viselkedésünkkel (soha annyi rágót nyilvánosan nem ettem, mint ott), kellett valami nagyobb dobás. Olyan igazi, kemény, "nammimostmegmutatjukmilyenfaxalegényekvagyunk" dobás.
Történetünket megelőzőn épp Jugoszláviában jártunk, ahol vettünk új lemezeket, kólát és mindenféle "nyugati" holmit. Szüleink elmentek egy fogadásra, a követségen csak ketten maradtunk a bátyámmal. Szinte izzott a levegő, hogy most meg fog történni a nagy polgárpukkasztás. Elkapott minket a pillanat forrósága, és megszületett a nagy ötlet - Hi-Fi berendezést és a hangfalakat kihúztuk az eredeti helyéről, kivittük az erkélyre, amelynek arasznyi széles, lapos párkánya volt. Felpakoltuk a Videoton hangfalakat a párkányra, összekötöttük őket a Hi-Fivel, majd mindenki legnagyobb meglepetésére kifelé fordítottuk a hangszórókat. Előkerestük a kultúrális lemezcsomagból azt a lemezt, amelytől tudtuk, hogy az albánok tuti ki fognak akadni - ez nem volt más, mint a szovjet himnusz. Felraktuk és megküldtük 2 x 150 Wattal! Másodperceken belül fél Tiranában a betiltott szovjet himnusz szólt (ne feledjük ekkor még diplomáciai kapcsolat sem volt Albánia és a Szovjetúnió között). Az utca embere kezdett felfigyelnie erre (mindenki belügyes volt szerintem), majd a ház előtt posztoló rendőr a kerítésen kívülről vadul elkezdett felfelé ordibálni. Mi persze egy szót nem hallottunk belőle, mert hangos volt a zene, mutattuk is neki, hogy "NEM HALLJUK? MERT HANGOS A ZENEEEE!!!". Erre a szomszéd követségektől is átjöttek a rendőrök, és már kórusban ordibáltak, meg mutogattak - de csak a kerítés utcai oldaláról, hiszen a követség magyar terület volt, oda nem jöhettek be... Közben sajna lejárt a szovjet himnusz (mai divattal élve egy EP volt csak), de mi jól felraktunk egy Boney M lemezt, gondoltuk, kell a kultúrát terjeszteni. S miközben ordított a RASPUTIN, hogy tetézzük az élményt, a terasz szélén, jól látható mozdulattal (mint a reklámokban) ittuk a kólát... hiába, aki kemény józsefvárosi gyerek :) Mi már akkor mindent megtettünk, hogy később széthulljon a rendszer, igazi hősök vagyunk/voltunk, és az albánok mind a mai napig el sem ismertek minket!. Amikor apánkat behivatták a Külügyminisztériumba, hogy elmondják, milyen disznóság történt, miután hazaért megmutatta, hol van a szovjet zászló - legközelebb ugyan már tűzzűk ki azt is ha épp nincs otthon, hogy nagyobb legyen a balhé :) Esetleg le-fel menetelhetnénk a kalinkát vagy az ehejuhnyemet énekelve - erre mind azt gondoltuk, hogy vicces lenne, jót röhögtünk rajta az öreggel.
A mai zenei illusztrációnk nem Boney M és nem is himnusz: a pillanat hevéhez és 2008 május 30.-hoz kapcsolódik:
A dátum nem véletlen, ugyanis ez év május végén hazánkba látogat a legendás Asia zenekar, méghozzá eredeti felállásában! Olyan bandáról van szó, akik az én karácsonyi koncertlistámon fent vannak 1982, azaz az első lemezük óta. S most élőben láthatom majd őket Budapesten - egy régi álom teljesül majd.
Mindenesetre mi - a bátyám és én - akik széles körben tisztelettudásunkról és jólneveltségünkről voltunk híresek, bizony keményen beletapicskoltunk a tinédzserkorba Albániában. Az csak egy dolog, hogy mindent elkövettünk, hogy az utcán pukkasszuk az albánokat az öltözködésünkkel és a viselkedésünkkel (soha annyi rágót nyilvánosan nem ettem, mint ott), kellett valami nagyobb dobás. Olyan igazi, kemény, "nammimostmegmutatjukmilyenfaxalegényekvagyunk" dobás.
Történetünket megelőzőn épp Jugoszláviában jártunk, ahol vettünk új lemezeket, kólát és mindenféle "nyugati" holmit. Szüleink elmentek egy fogadásra, a követségen csak ketten maradtunk a bátyámmal. Szinte izzott a levegő, hogy most meg fog történni a nagy polgárpukkasztás. Elkapott minket a pillanat forrósága, és megszületett a nagy ötlet - Hi-Fi berendezést és a hangfalakat kihúztuk az eredeti helyéről, kivittük az erkélyre, amelynek arasznyi széles, lapos párkánya volt. Felpakoltuk a Videoton hangfalakat a párkányra, összekötöttük őket a Hi-Fivel, majd mindenki legnagyobb meglepetésére kifelé fordítottuk a hangszórókat. Előkerestük a kultúrális lemezcsomagból azt a lemezt, amelytől tudtuk, hogy az albánok tuti ki fognak akadni - ez nem volt más, mint a szovjet himnusz. Felraktuk és megküldtük 2 x 150 Wattal! Másodperceken belül fél Tiranában a betiltott szovjet himnusz szólt (ne feledjük ekkor még diplomáciai kapcsolat sem volt Albánia és a Szovjetúnió között). Az utca embere kezdett felfigyelnie erre (mindenki belügyes volt szerintem), majd a ház előtt posztoló rendőr a kerítésen kívülről vadul elkezdett felfelé ordibálni. Mi persze egy szót nem hallottunk belőle, mert hangos volt a zene, mutattuk is neki, hogy "NEM HALLJUK? MERT HANGOS A ZENEEEE!!!". Erre a szomszéd követségektől is átjöttek a rendőrök, és már kórusban ordibáltak, meg mutogattak - de csak a kerítés utcai oldaláról, hiszen a követség magyar terület volt, oda nem jöhettek be... Közben sajna lejárt a szovjet himnusz (mai divattal élve egy EP volt csak), de mi jól felraktunk egy Boney M lemezt, gondoltuk, kell a kultúrát terjeszteni. S miközben ordított a RASPUTIN, hogy tetézzük az élményt, a terasz szélén, jól látható mozdulattal (mint a reklámokban) ittuk a kólát... hiába, aki kemény józsefvárosi gyerek :) Mi már akkor mindent megtettünk, hogy később széthulljon a rendszer, igazi hősök vagyunk/voltunk, és az albánok mind a mai napig el sem ismertek minket!. Amikor apánkat behivatták a Külügyminisztériumba, hogy elmondják, milyen disznóság történt, miután hazaért megmutatta, hol van a szovjet zászló - legközelebb ugyan már tűzzűk ki azt is ha épp nincs otthon, hogy nagyobb legyen a balhé :) Esetleg le-fel menetelhetnénk a kalinkát vagy az ehejuhnyemet énekelve - erre mind azt gondoltuk, hogy vicces lenne, jót röhögtünk rajta az öreggel.
A mai zenei illusztrációnk nem Boney M és nem is himnusz: a pillanat hevéhez és 2008 május 30.-hoz kapcsolódik:
A dátum nem véletlen, ugyanis ez év május végén hazánkba látogat a legendás Asia zenekar, méghozzá eredeti felállásában! Olyan bandáról van szó, akik az én karácsonyi koncertlistámon fent vannak 1982, azaz az első lemezük óta. S most élőben láthatom majd őket Budapesten - egy régi álom teljesül majd.
2008. január 28., hétfő
Megszakítjuk adásunkat!... (NAGYON amatőr dobos dobol)
Kedves olvasóim, nagyon nagy örömmel közlöm veletek, hogy megérkezett a tavalyi születésnapi ajándékom, amely egyben a karácsonyi is. A Neve Roland HD-1, és íme róla egy szexi fotó :
A bátyám és egy barátunk segítségével mintegy 15 perc alatt sikerült összeszerelni, miután a futárszolgálat embere felcipelte kézben a negyedikre. A dobfelszerelés kapcsán két dologra jöttem rá:
1. A szomszédok hihetetlen érdeklődést tanúsítanak irántam, ha az erősítő véletlenül bekapcsolva maradt - azonnal jöttek, és jelezték, hogy nem hallják a tévét valami fura dobolás miatt. Megszüntettem a problémát, kikapcsoltam az erősítőt :)
2. Iszonyatosan berozsdásodtam az elmúlt 4 évben, amióta nem volt dobverő a kezemben. Akkor sem voltam egy nagyon nagy spíler, de elég sokat kell gyakorolni, mire az az amatőr rutin legalább visszajön. Ennek ellenére csak a Ti kedvedekért egy borzalmasan pontatlan és béna rutint rögzítettem. itt a HD-1-et kell hallgatni, nem azt az idiótát, aki játszik rajta (mindenki csak saját felelősségére hallgassa meg, ahogy bénáskodom) :)
Béna ember doboláshoz hasonlatos tevékenységet végez
Ez a hangfelvétel arra tökéletes lesz, hogy 1-2 hónap múlva meg lehessen állapítani, mennyit fejlődtem. Van honnan :) Most pedig nézzünk egy hivatalos Roland demót, hogy játszanak, akik tudnak:
Egyszer majd én is nyomom a dupla lábdobot :) Mondjuk tőlem az elektronikus meg az effekt kiteket ki lehetne dobni, én úgyis PC-s dob-szimulátorokkal tervezem használni, ahol igazi rockandroll hangok vannak...
A bátyám és egy barátunk segítségével mintegy 15 perc alatt sikerült összeszerelni, miután a futárszolgálat embere felcipelte kézben a negyedikre. A dobfelszerelés kapcsán két dologra jöttem rá:
1. A szomszédok hihetetlen érdeklődést tanúsítanak irántam, ha az erősítő véletlenül bekapcsolva maradt - azonnal jöttek, és jelezték, hogy nem hallják a tévét valami fura dobolás miatt. Megszüntettem a problémát, kikapcsoltam az erősítőt :)
2. Iszonyatosan berozsdásodtam az elmúlt 4 évben, amióta nem volt dobverő a kezemben. Akkor sem voltam egy nagyon nagy spíler, de elég sokat kell gyakorolni, mire az az amatőr rutin legalább visszajön. Ennek ellenére csak a Ti kedvedekért egy borzalmasan pontatlan és béna rutint rögzítettem. itt a HD-1-et kell hallgatni, nem azt az idiótát, aki játszik rajta (mindenki csak saját felelősségére hallgassa meg, ahogy bénáskodom) :)
Béna ember doboláshoz hasonlatos tevékenységet végez
Ez a hangfelvétel arra tökéletes lesz, hogy 1-2 hónap múlva meg lehessen állapítani, mennyit fejlődtem. Van honnan :) Most pedig nézzünk egy hivatalos Roland demót, hogy játszanak, akik tudnak:
Egyszer majd én is nyomom a dupla lábdobot :) Mondjuk tőlem az elektronikus meg az effekt kiteket ki lehetne dobni, én úgyis PC-s dob-szimulátorokkal tervezem használni, ahol igazi rockandroll hangok vannak...
2008. január 27., vasárnap
Speciális vendég II...(Journey - Anyway You Want It, Journey - Separate Ways, The Zoo - Faithfully)
Először is köszönöm szépen a megjegyzéseket, én is csak ugyanazt tudom mondani NEKTEK, amit Ti is nekem: csak így tovább: éljen a motiváció!
Ahogy megigértem a 10. bejegyzésemben, a kerek számú bejegyzésekben a logóban látható előadókat fogom bemutatni: örömmel jelentem elérkezett a 20. bejegyzés. Így nagy tisztelettel mutatom be a balról második előadót, a Journey nevű zenekart (akikkel egyébként rosszul járok, mert meglehetősen hosszú a törénetük, így most sok olvasnivaló következik).
A Journey eredetileg 1971-ben alakult, akkor még Golden Gate Rhythm Section néven. Gitáron egy Santana tanítvány, Neal Schon játszott, billentyűkön Gregg Rolie. A további alapítótagok - Prairie Prince, a The Tubes dobosa, Ross Valory, a Frumious Bandersnatch basszerosa, és George Tickner ritmusgitáros. Miután egy rádiós pályázat segítségével sem találták meg a banda "igazi" nevét, így egy ród javaslatára lettek Journey. A banda először a Winterland Ballroom-ban játszott, 1973 újévkor este.
A banda első lemeze 1975-ben jelent meg, ezen már Aynsley Dunbar dobolt. Ezt az 1976-os Look into the future követte, de egyik sem lett kimondott siker - mindkét albumból kevesebb, mint 100.000 példányt adtak el (manapság lenne nagy öröm ekkora példányszámtól), így Schon, Valory, és Dunbar úgy döntöttek, énektanárhoz kezdenek majd járni, hogy Gregg Rolie énekét vokállal kisérhessék. Az 1977-es Next albumon így rövidebb dalok szerepeltek több vokállal, amelyek közül néhányban Schon énekelt. azonban ez sem hozott csodát, így a Columbia Records nyomására a zenekar énekest vett fel és populárisabbra vette a figurát, a la Boston és Foreigner (akkor ez volt a "populárisabb, őrület!). Robert Fleischman került a csapatba, vele készült az első igazi Journey sláger, a Wheel in the Sky. A siker így sem jöütt meg, a rajongók utálták a stílusváltást, így Fleischman kilépett, helyére Steve Perry került. Perry tiszta tenor hangja végre meghozta az áttörést, a következő lemez, a Lights a 21. helyre kúszott fel az albumok listáján és elsőként a Journey történelmében platinalemez lett. Steve Perry nem jött ki Dunbarral, így új dobos került a bandába, a Berkleyn végzett Steve Smith. Az 1979-es lemez, az Evolution volt az első, amelyen az első Top20-as Billboard slágert produkálta a zenekar "Lovin,' Touchin,' Squeezin;'" címmel, míg az ezt követő album, a Departure (1980) 8. helyezett lett az albumok listáján és egy Top 25-ös slágert produkált "Any Way You Want It" címmel.
A banda sikere teljesen új rajongói bázist épített, így ideje volt egy koncertlemezt elkészíteni Captured címen. Rolie elfáradt a bandával való munkában, így Hammond B-3-jával együtt távozott, helyére Jonathan Cain érkezett a The Babys nevű bandából. Mivel teljesen más billentyűsökkel rendelkezett, ez alapjaiban változtatta meg a Journey hangzását.
1981-ben megjelent tehát minden idők legsikeresebb Journey lemeze, az Escape, amely numeró egy lett az albumlistán és nem kevesebb, mint kilencszeres platina-státuszt ért el. Három top 10-es sikert tartalmazott: "Who's Crying Now", "Don't Stop Believing," és "Open Arms". 1983-as albumuk, a Frontiers is igen sikeres lett, hiszen második helyre kúszott fel az albumok listáján, és olyan halhatatlan slágereket adott, mint a "Separate Ways" és a "Faithfully".
Azonban ahogy ilyenkor lenni szokott, a nagy sikert nehezen viselte a zenekar, hiszen már ebben a korszakban szólókarriert építgetett Steve Perry és Neal Schon , s az 1986-os Journey lemez készítésekor Valoryt és Smitht ki is rúgták a zenekarból, helyükre stúdiózenészek léptek. A Raised on Radio lemezből így is elkelt kétmillió példány. Ezt követően 1987-ben Steve Perry kilépett a zenekarból. Neal Schon egy Bad English nevű bandába lépett be, Steve Smith, Ross Valory és Gregg Rolie a The Storm nevű zenekarban játszottak együtt. A Journey a rockzene világméretű haldoklásával együtt feloszlott.
Ettől az élet még nem állt meg, 1987 és 1995 között a kiadó 3 válogatáslemezt is kiadott. Aztán 1995-ben Perry, Schon, Cain, Valory, és Smith újra összeálltak, elkészítették a trial by Fire lemezt, amelynek egyik dalát, a "When You Love a Woman"-t grammy díjra jelölték. 98-ban egy baleset miatt Steve Perry nem tudott a turnén részt venni, így új énekest kerestek a helyére és Smith is elhagyta a zenekart újra. Dean castronovo, Schon régi zenésztársa, a Hardline dobosa lépett be a csapatba, míg az énekes Steve Augeri, a Tyketto egykori frontembere lett. 2000-2001 fordulóján érkezett a következő album, az Arrival, amelyről az "All the Way" lett aránylag sikeres. 2003-ban jelent meg egy négy dalt tartalmazó stúdió CD-jük, a Red 13, amelynek borítóját a zenekar rajongói tervezték. Ezt követte 2005-ben a Generations, amelyben minden zenekari tag szólót énekelt legalább egy dalban.
2006-ban Steve Augeri torka megbetegedett, a helyére a Talisman énekese (és az ezen a blogon már ismert) Jeff Scott Soto lépett. 2007 június 12.-én a Journey bejelentette, hogy már nem Soto az énekes és már keresik az új frontembert. 2007 decemberében bejelentették, hogy a Journeynek új énekese van, a filippínó Arnel Pineda, akit Neal Schon először a YouTube-on látott énekelni, többek között Journey dalokat adott elő a The Zoo nevű bandájával. A személyes találkozásokkor kiderült, hogy Arnel az ideális jelölt. Az új lemez 2008 közepén várható. Most tehát a Journey - Faithfully című dala következik Arnellel:
Azt hiszem Arnelnél tökéletesebb Journey énekest nem találhattak volna, szerencsére rengeteg The Zoo dal van a YouTube-on, szívből javaslom mindenkinek, főleg az énekes miatt...
Még egyszer köszönöm a kommenteket és örülök, hogy összeismerkedtetek az egyik legnagyobb létező rock ikonnal, a Journey-vel.
Ahogy megigértem a 10. bejegyzésemben, a kerek számú bejegyzésekben a logóban látható előadókat fogom bemutatni: örömmel jelentem elérkezett a 20. bejegyzés. Így nagy tisztelettel mutatom be a balról második előadót, a Journey nevű zenekart (akikkel egyébként rosszul járok, mert meglehetősen hosszú a törénetük, így most sok olvasnivaló következik).
A Journey eredetileg 1971-ben alakult, akkor még Golden Gate Rhythm Section néven. Gitáron egy Santana tanítvány, Neal Schon játszott, billentyűkön Gregg Rolie. A további alapítótagok - Prairie Prince, a The Tubes dobosa, Ross Valory, a Frumious Bandersnatch basszerosa, és George Tickner ritmusgitáros. Miután egy rádiós pályázat segítségével sem találták meg a banda "igazi" nevét, így egy ród javaslatára lettek Journey. A banda először a Winterland Ballroom-ban játszott, 1973 újévkor este.
A banda első lemeze 1975-ben jelent meg, ezen már Aynsley Dunbar dobolt. Ezt az 1976-os Look into the future követte, de egyik sem lett kimondott siker - mindkét albumból kevesebb, mint 100.000 példányt adtak el (manapság lenne nagy öröm ekkora példányszámtól), így Schon, Valory, és Dunbar úgy döntöttek, énektanárhoz kezdenek majd járni, hogy Gregg Rolie énekét vokállal kisérhessék. Az 1977-es Next albumon így rövidebb dalok szerepeltek több vokállal, amelyek közül néhányban Schon énekelt. azonban ez sem hozott csodát, így a Columbia Records nyomására a zenekar énekest vett fel és populárisabbra vette a figurát, a la Boston és Foreigner (akkor ez volt a "populárisabb, őrület!). Robert Fleischman került a csapatba, vele készült az első igazi Journey sláger, a Wheel in the Sky. A siker így sem jöütt meg, a rajongók utálták a stílusváltást, így Fleischman kilépett, helyére Steve Perry került. Perry tiszta tenor hangja végre meghozta az áttörést, a következő lemez, a Lights a 21. helyre kúszott fel az albumok listáján és elsőként a Journey történelmében platinalemez lett. Steve Perry nem jött ki Dunbarral, így új dobos került a bandába, a Berkleyn végzett Steve Smith. Az 1979-es lemez, az Evolution volt az első, amelyen az első Top20-as Billboard slágert produkálta a zenekar "Lovin,' Touchin,' Squeezin;'" címmel, míg az ezt követő album, a Departure (1980) 8. helyezett lett az albumok listáján és egy Top 25-ös slágert produkált "Any Way You Want It" címmel.
A banda sikere teljesen új rajongói bázist épített, így ideje volt egy koncertlemezt elkészíteni Captured címen. Rolie elfáradt a bandával való munkában, így Hammond B-3-jával együtt távozott, helyére Jonathan Cain érkezett a The Babys nevű bandából. Mivel teljesen más billentyűsökkel rendelkezett, ez alapjaiban változtatta meg a Journey hangzását.
1981-ben megjelent tehát minden idők legsikeresebb Journey lemeze, az Escape, amely numeró egy lett az albumlistán és nem kevesebb, mint kilencszeres platina-státuszt ért el. Három top 10-es sikert tartalmazott: "Who's Crying Now", "Don't Stop Believing," és "Open Arms". 1983-as albumuk, a Frontiers is igen sikeres lett, hiszen második helyre kúszott fel az albumok listáján, és olyan halhatatlan slágereket adott, mint a "Separate Ways" és a "Faithfully".
Azonban ahogy ilyenkor lenni szokott, a nagy sikert nehezen viselte a zenekar, hiszen már ebben a korszakban szólókarriert építgetett Steve Perry és Neal Schon , s az 1986-os Journey lemez készítésekor Valoryt és Smitht ki is rúgták a zenekarból, helyükre stúdiózenészek léptek. A Raised on Radio lemezből így is elkelt kétmillió példány. Ezt követően 1987-ben Steve Perry kilépett a zenekarból. Neal Schon egy Bad English nevű bandába lépett be, Steve Smith, Ross Valory és Gregg Rolie a The Storm nevű zenekarban játszottak együtt. A Journey a rockzene világméretű haldoklásával együtt feloszlott.
Ettől az élet még nem állt meg, 1987 és 1995 között a kiadó 3 válogatáslemezt is kiadott. Aztán 1995-ben Perry, Schon, Cain, Valory, és Smith újra összeálltak, elkészítették a trial by Fire lemezt, amelynek egyik dalát, a "When You Love a Woman"-t grammy díjra jelölték. 98-ban egy baleset miatt Steve Perry nem tudott a turnén részt venni, így új énekest kerestek a helyére és Smith is elhagyta a zenekart újra. Dean castronovo, Schon régi zenésztársa, a Hardline dobosa lépett be a csapatba, míg az énekes Steve Augeri, a Tyketto egykori frontembere lett. 2000-2001 fordulóján érkezett a következő album, az Arrival, amelyről az "All the Way" lett aránylag sikeres. 2003-ban jelent meg egy négy dalt tartalmazó stúdió CD-jük, a Red 13, amelynek borítóját a zenekar rajongói tervezték. Ezt követte 2005-ben a Generations, amelyben minden zenekari tag szólót énekelt legalább egy dalban.
2006-ban Steve Augeri torka megbetegedett, a helyére a Talisman énekese (és az ezen a blogon már ismert) Jeff Scott Soto lépett. 2007 június 12.-én a Journey bejelentette, hogy már nem Soto az énekes és már keresik az új frontembert. 2007 decemberében bejelentették, hogy a Journeynek új énekese van, a filippínó Arnel Pineda, akit Neal Schon először a YouTube-on látott énekelni, többek között Journey dalokat adott elő a The Zoo nevű bandájával. A személyes találkozásokkor kiderült, hogy Arnel az ideális jelölt. Az új lemez 2008 közepén várható. Most tehát a Journey - Faithfully című dala következik Arnellel:
Azt hiszem Arnelnél tökéletesebb Journey énekest nem találhattak volna, szerencsére rengeteg The Zoo dal van a YouTube-on, szívből javaslom mindenkinek, főleg az énekes miatt...
Még egyszer köszönöm a kommenteket és örülök, hogy összeismerkedtetek az egyik legnagyobb létező rock ikonnal, a Journey-vel.
2008. január 26., szombat
Csalódottság... (Heart - Alone)
Mit is írjak? Igyekszem nektek, kedves olvasóimnak minden nap egy érdekes, izgalmas sztorival kedveskedni, lehetőleg valami mókás, vicces, vagy tanulságos történettel... de 3 napja vagy senki sem olvassa a történeteimet (így hiába is írom őket), 
vagy csak nem tiszteltek meg a véleményetekkel (ami igencsak szomorú, lévén többször is kértem és számomra nagyon fontos tudni, akik olvassák ezt a blogot, mit gondolnak róla). Nem tudom, melyik igaz és melyik nem, de most nincs történet - nincs kedvem hiába írni, a semminek és senkinek, csak úgy bele a levegőbe. Ha van itt valaki, aki olvassa a sztorijaimat, legyen szives jelezze a megjegyzésekben, hogy érdemes-e a történeteken agyalni, ezeket megírni, megfelelő képanyagot és zenét keresni hozzá...
Köszönöm.
A mai dal emiatt az eredetileg I-Ten által előadott örök sláger, az Alone, méghozzá legismertebb formájában, a Wilson nővérek előadásában.
vagy csak nem tiszteltek meg a véleményetekkel (ami igencsak szomorú, lévén többször is kértem és számomra nagyon fontos tudni, akik olvassák ezt a blogot, mit gondolnak róla). Nem tudom, melyik igaz és melyik nem, de most nincs történet - nincs kedvem hiába írni, a semminek és senkinek, csak úgy bele a levegőbe. Ha van itt valaki, aki olvassa a sztorijaimat, legyen szives jelezze a megjegyzésekben, hogy érdemes-e a történeteken agyalni, ezeket megírni, megfelelő képanyagot és zenét keresni hozzá...Köszönöm.
A mai dal emiatt az eredetileg I-Ten által előadott örök sláger, az Alone, méghozzá legismertebb formájában, a Wilson nővérek előadásában.
2008. január 25., péntek
Mennyi albán kell egy villanykörte becsavarásához? Miért, van villany? ... (Firehouse - Don't Treat Me Bad)
Szegény, szegény albánok, a 70-es évek végén sok jót nem lehetett hallani róluk, velük élcelődő vicc viszont előfordult, nem is kevés - például a klasszikus vicc albán "ferdítése", amelyet a címben is lehet olvasni. Ne hagyjuk, hogy az ismeretlenség homályába eltűnjenek az úgynevezett albán viccek, vegyük elő ezeket szépen és poroljuk le (illetve aktualizáljuk, amit kell):
Az albán parlamentben arról tárgyalnak,hogy segítséget kellene küldeni az iraki békemissziónak. Feláll egy képviselő és azt mondja:
- Küldjünk nekik egy tankot!
Nagy taps a teremben. Feláll egy másik képviselő:
- Küldjünk nekik két tankot!!
Még nagyobb taps, ováció. Feláll egy harmadik:
- Küldjük el nekik mind a hármat!!!
Albánok elfognak egy külföldi diverzánst.
Az egyik albán megszólal:
- Na, most megduglak ! Hogyan kéred ? Vazelinnel, vagy vazelin nélkül ?
A diverzáns elgondolkodik:
- Ha már meg kell történnie, akkor inkább vazelinnel.
- Hééé !! Vazelin fiam !! Ide hozzám !
Az albán ejtőernyősők elmennek Angliába gyakorlatozni.
Az ugratótiszt megkérdezi tőlük :
- 3000 méterről ugrunk, O.K.?
Az albánok tagadólag ingatják a fejüket.
- Akkor 2000-ről, alright?
- Nem, nem - mondják az albánok
- Well, legyen akkor 1000.
Az ejtőernyősők nagy nehezen belemennek. A tiszt odaszól nekik :
- Na jó, akkor vegyék fel az ejtőernyőiket, aztán ugorjanak!
Mire az egyik albán csodálkozva megszólal :
- Mi? Itt még ejtőernyőt is kapunk?
Albánia hadat üzen Amerikának. Az elnök nézi a hadüzenetet, csodálkozik, hol van Albánia. Mikor elmagyarázzák neki, hogy az egy szegény kis ország, akkor megkönnyebbül és hivatja az albán nagykövetet, hogy jobb belátásra bírja.
-Vonjátok vissza a hadüzenetet! -mondja az elnök.
-Nem! -Vágja rá a nagykövet.
-De nekünk hatalmas tengerjáróink, anyahajóink vannak.
-Nem érdekel! A hadüzenet áll!
-Több ezer repülőnk van...
-Na és!
-Hatalmas tankjaink vannak, simán ledózerolunk titeket!
-Nem, nem!
-Rengeteg rakétánk van, atombombánk is!
-Ugyan már!
A vita így megy sokáig.
-Több százezer katonánk van!
Az albán nagykövet elájul. Élesztgetik.
Mondja az elnök: - Na látod jobb, ha visszavonjátok a hadüzenetet!
-Nem!
-Hát akkor mi a baj?
-Hova a ...-ba teszünk ennyi hadifoglyot!
Miért jön föl az albán tengeralattjáró gyakran a felszínre??? Hogy az evezősök levegőt vehessenek.
Milyen az albán egyenruha? - Egyen ruha, a többi nézi!
S jöjjön egy "modern" vicc is ide a végére:
Ön most egy "albán vírust" kapott.
Mivel mi Albániában nem rendelkezünk programozói tapasztalattal, így ez a vírus a bizalom elvén működik.
Kérjük Önöket, hogy töröljenek le minden állományt a merevlemezükröl, de előtte manuálisan továbbítsák ezt a vírust mindenkinek az e-mail címtárukból.
A sok viccért és a "bántásért" cserébe a fotón Agnesa Vuthaj látható, Miss Albania 2005.
S hogy soha többé ne bánjon senki rosszul az albánokkal, íme egy hivatalos felhívás a Tűzoltóság zenekarától:
S mindenki inkább Agnesa Vuthajra gondoljon, mint a 3 tankra (hölgy olvasóink pedig valami jóképű albánra, én egyet sem ismerek hihi), vagy a csúnya, kirekesztő viccekre fujj! Köszike!
Az albán parlamentben arról tárgyalnak,hogy segítséget kellene küldeni az iraki békemissziónak. Feláll egy képviselő és azt mondja:- Küldjünk nekik egy tankot!
Nagy taps a teremben. Feláll egy másik képviselő:
- Küldjünk nekik két tankot!!
Még nagyobb taps, ováció. Feláll egy harmadik:
- Küldjük el nekik mind a hármat!!!
Albánok elfognak egy külföldi diverzánst.
Az egyik albán megszólal:
- Na, most megduglak ! Hogyan kéred ? Vazelinnel, vagy vazelin nélkül ?
A diverzáns elgondolkodik:
- Ha már meg kell történnie, akkor inkább vazelinnel.
- Hééé !! Vazelin fiam !! Ide hozzám !
Az albán ejtőernyősők elmennek Angliába gyakorlatozni.
Az ugratótiszt megkérdezi tőlük :
- 3000 méterről ugrunk, O.K.?
Az albánok tagadólag ingatják a fejüket.
- Akkor 2000-ről, alright?
- Nem, nem - mondják az albánok
- Well, legyen akkor 1000.
Az ejtőernyősők nagy nehezen belemennek. A tiszt odaszól nekik :
- Na jó, akkor vegyék fel az ejtőernyőiket, aztán ugorjanak!
Mire az egyik albán csodálkozva megszólal :
- Mi? Itt még ejtőernyőt is kapunk?
Albánia hadat üzen Amerikának. Az elnök nézi a hadüzenetet, csodálkozik, hol van Albánia. Mikor elmagyarázzák neki, hogy az egy szegény kis ország, akkor megkönnyebbül és hivatja az albán nagykövetet, hogy jobb belátásra bírja.
-Vonjátok vissza a hadüzenetet! -mondja az elnök.
-Nem! -Vágja rá a nagykövet.
-De nekünk hatalmas tengerjáróink, anyahajóink vannak.
-Nem érdekel! A hadüzenet áll!
-Több ezer repülőnk van...
-Na és!
-Hatalmas tankjaink vannak, simán ledózerolunk titeket!
-Nem, nem!
-Rengeteg rakétánk van, atombombánk is!
-Ugyan már!
A vita így megy sokáig.
-Több százezer katonánk van!
Az albán nagykövet elájul. Élesztgetik.
Mondja az elnök: - Na látod jobb, ha visszavonjátok a hadüzenetet!
-Nem!
-Hát akkor mi a baj?
-Hova a ...-ba teszünk ennyi hadifoglyot!
Miért jön föl az albán tengeralattjáró gyakran a felszínre??? Hogy az evezősök levegőt vehessenek.
Milyen az albán egyenruha? - Egyen ruha, a többi nézi!
S jöjjön egy "modern" vicc is ide a végére:
Ön most egy "albán vírust" kapott.
Mivel mi Albániában nem rendelkezünk programozói tapasztalattal, így ez a vírus a bizalom elvén működik.
Kérjük Önöket, hogy töröljenek le minden állományt a merevlemezükröl, de előtte manuálisan továbbítsák ezt a vírust mindenkinek az e-mail címtárukból.
A sok viccért és a "bántásért" cserébe a fotón Agnesa Vuthaj látható, Miss Albania 2005.
S hogy soha többé ne bánjon senki rosszul az albánokkal, íme egy hivatalos felhívás a Tűzoltóság zenekarától:
S mindenki inkább Agnesa Vuthajra gondoljon, mint a 3 tankra (hölgy olvasóink pedig valami jóképű albánra, én egyet sem ismerek hihi), vagy a csúnya, kirekesztő viccekre fujj! Köszike!
2008. január 24., csütörtök
Ökölrázás az ég felé, avagy az albán légierő... (China - Middle of the Night)
Annak idején, amikor gyerekek voltunk, divatos volt egy vicc, amelynek poénjából az derült ki, hogy az albán légierő az maximum az ellenfelek felé felemelt és megrázott öklökből állt. Az igazság persze nem ez volt, hiszen az 1977-es szakítást követően (ekkor szakadtak meg a NAGYON testvéri kapcsolatok Kínával) az ósdi szovjet haditechnika mellett egy nagyon picivel kevésbé ósdi kínai technika is maradt. Ez azért is érdekes, mert tiranai nemzetközi repülőtér (Rinas) egyben katonai repülőtér is volt (mind a mai napig az). Hétköznap, ha az ember arra vetődött, akkor szinte semmilyen aktivitást nem tapasztalt, azonban a MALÉV csütörtöki járatának érkezése előtt úgy 2 órával hirtelen "feltámadtak a legények". Vad hajtóműpróbálgatás robbanásszerű hangjai mellett vadászgépek gurultak a különböző betonpályákon, míg más gépeket az országút egyik oldalán levő hangárokból húzták át a másik oldalra, majd vissza. 
Hogy mennyi lehetett vajon a makett és a működésképtelen gép? Biztos jónéhány, általában ugyanazt a 2 MiG-17 klónt (Shenyang FT-5) láttuk le és felszállni, ehhez képest elég sok repülőgép várakozott ott, főleg eredeti szovjet MiG-15-ösök (UTI-k), kínai MiG-17-es klónok és egy-két kínai MiG-19-es klón. AZ Albán légierő nagynak akart látszani, ilyenkor tehát ezerrel zajlottak az események, a 2 működőképesnek tűnő gép (ezek általában repkedtek is Rinas felett nagy sebességű áthúzásokat és orsókat bemutatva)és rengeteg gépmozgás volt tapasztalható. Pista bátyánk, a többször is emlegetett követségi sofőr igen vicces ember volt, így amikor már elege lett abból, hogy ugyanazt a MiG-17-es makettet vonszolják körbe (egy teherautó húzta, és katonák ültek a teherautón és a gép szárnyán is, fő az éberség!) úgy döntött, megvicceli őket, elvégre a diplomáciai mentességet is ki kell használni, ha már van. Az út jobb oldaláról menetrendszerűen elindult a repülőgépnek látszó tárgy, amely tökéletesen úgy volt időzítve, hogy a követségi VOLGA típusú 2 tonnás gépkocsival pont fékezni kelljen, hogy a repülő átkocogjon az út másik oldalára - persze tök lassan, hadd tartson sokáig, amíg nyitott szemmel bámuljuk a "fejlett" albán haditechnikát - egy kis genyóságért az albánok sem mentek a szomszédba. Pista bátyánk enyhén lassított, pontosan felmérve a terepet, megvárva, hogy az országúthoz minél közelebb érjen a repülőgép, majd felkapcsolta a reflektorokat, belelépett a gázba és egyre gyorsulva, vadul dudálva száguldani kezdett a nagy, fekete Volgával a vadászgép felé. A katonák előszőr próbálkoztak integetéssel, volt, amelyik a fegyverét is felemelte, de Pista bácsi nem lassított, csak dudált és villogott tovább - lett is nagy pánik, a teherautóból kiugrott a sofőr, a katonák leugráltak a gép szárnyáról és bevetődtek az árokba - az ütközés elkerülhetetlennek látszott. Ámde Pista bácsi fene jó sofőr volt, így a 2 tonnás Volgát a MiG szárnyától mintegy 10 centire megállította, majd nyájas mosollyal az arcán intett az albánoknak - átmehettek, elengedlek titeket... Mivel bent ültem az autóban, szétröhögtem magam, amíg az albánok nagy nehezen újraindították a lefulladt teherautót, újra felmásztak a gépre és elvonszolták onnan, miközben mi szélesen vigyorogva szimpátiánkról biztosítottuk őket és barbie&ken típusú édes mosollyal néztünk rájuk :) Ettől kezdve csütörtökönként nem vonszoltak át az úton jó ideig semmit - a Volga veszélyesebb fegyver volt, mint a fél albán légierő... A képen egyébként egy albán MiG-17 klón látható a rákötött rúddal, ennél fogva húzta a teherautó 1979-ben. A gép mind a mai napig repül (vagy csak mind a mai napig húzogatják?) - a fotót ugyanis 2006-ban Chris Lofting készítette...
Mai zenekarunk a svájci illetőségű China, akiknek Sign in the Sky (nézd már, kapcsolódik a bejegyzéshez :) ) című lemezéről hallgathattok/nézhettek meg egy dalt:
Manapság Albánia légiereje inkább romokban hever, mint dicsőséges, de nemsokára talán még azt is megérjük, hogy ők is NATO tagok lesznek...
Hogy mennyi lehetett vajon a makett és a működésképtelen gép? Biztos jónéhány, általában ugyanazt a 2 MiG-17 klónt (Shenyang FT-5) láttuk le és felszállni, ehhez képest elég sok repülőgép várakozott ott, főleg eredeti szovjet MiG-15-ösök (UTI-k), kínai MiG-17-es klónok és egy-két kínai MiG-19-es klón. AZ Albán légierő nagynak akart látszani, ilyenkor tehát ezerrel zajlottak az események, a 2 működőképesnek tűnő gép (ezek általában repkedtek is Rinas felett nagy sebességű áthúzásokat és orsókat bemutatva)és rengeteg gépmozgás volt tapasztalható. Pista bátyánk, a többször is emlegetett követségi sofőr igen vicces ember volt, így amikor már elege lett abból, hogy ugyanazt a MiG-17-es makettet vonszolják körbe (egy teherautó húzta, és katonák ültek a teherautón és a gép szárnyán is, fő az éberség!) úgy döntött, megvicceli őket, elvégre a diplomáciai mentességet is ki kell használni, ha már van. Az út jobb oldaláról menetrendszerűen elindult a repülőgépnek látszó tárgy, amely tökéletesen úgy volt időzítve, hogy a követségi VOLGA típusú 2 tonnás gépkocsival pont fékezni kelljen, hogy a repülő átkocogjon az út másik oldalára - persze tök lassan, hadd tartson sokáig, amíg nyitott szemmel bámuljuk a "fejlett" albán haditechnikát - egy kis genyóságért az albánok sem mentek a szomszédba. Pista bátyánk enyhén lassított, pontosan felmérve a terepet, megvárva, hogy az országúthoz minél közelebb érjen a repülőgép, majd felkapcsolta a reflektorokat, belelépett a gázba és egyre gyorsulva, vadul dudálva száguldani kezdett a nagy, fekete Volgával a vadászgép felé. A katonák előszőr próbálkoztak integetéssel, volt, amelyik a fegyverét is felemelte, de Pista bácsi nem lassított, csak dudált és villogott tovább - lett is nagy pánik, a teherautóból kiugrott a sofőr, a katonák leugráltak a gép szárnyáról és bevetődtek az árokba - az ütközés elkerülhetetlennek látszott. Ámde Pista bácsi fene jó sofőr volt, így a 2 tonnás Volgát a MiG szárnyától mintegy 10 centire megállította, majd nyájas mosollyal az arcán intett az albánoknak - átmehettek, elengedlek titeket... Mivel bent ültem az autóban, szétröhögtem magam, amíg az albánok nagy nehezen újraindították a lefulladt teherautót, újra felmásztak a gépre és elvonszolták onnan, miközben mi szélesen vigyorogva szimpátiánkról biztosítottuk őket és barbie&ken típusú édes mosollyal néztünk rájuk :) Ettől kezdve csütörtökönként nem vonszoltak át az úton jó ideig semmit - a Volga veszélyesebb fegyver volt, mint a fél albán légierő... A képen egyébként egy albán MiG-17 klón látható a rákötött rúddal, ennél fogva húzta a teherautó 1979-ben. A gép mind a mai napig repül (vagy csak mind a mai napig húzogatják?) - a fotót ugyanis 2006-ban Chris Lofting készítette...Mai zenekarunk a svájci illetőségű China, akiknek Sign in the Sky (nézd már, kapcsolódik a bejegyzéshez :) ) című lemezéről hallgathattok/nézhettek meg egy dalt:
Manapság Albánia légiereje inkább romokban hever, mint dicsőséges, de nemsokára talán még azt is megérjük, hogy ők is NATO tagok lesznek...
2008. január 23., szerda
Oh Károly, miért vagy Te Károly... (Jeff Scott Soto - By Your Side)
Már maga Dárdarázó Vilmos is feltehette volna a nagy kérdést, bár ő a nyápic Rómeóra szavazott inkább - azonban mi igazságot szolgáltatunk, hiszen jártunk Albániában, ahol a Károly név sokkal fontosabb, mint holmi Rómeó. Még ha Alfa, akkoris :)
Már említettük a diplomata-boltot, ahol néha húst, máskor meg koszt lehetett kapni (esetleg büdös kenyeret). Ez a kis bolt egy olyan ház földszintjén volt, ahol külképviseleti dolgozók laktak különböző országokból, többek között 2-3 magyar család is lakott itt rendszeresen. Ezek között voltak L.-ék, akik többek között a sok jó lemezt hozták nekünk Jugoszláviából, illetve kölcsönadták a bátyámnak a Fiat-124-est (amelyről szintén esett már szó). egyébként is isteni jó emberek voltak, gyermekeikkel egy kollégiumban laktam többek között.
Történetünk napjának délelőttjén szegény Fiat-124-es szerelésre szorult, amit a ház előtt, az utcán ejtettek meg az okos férfiak - én már akkoris annyit értettem, az autószereléshez, mint manapság, így aztán próbáltam okosan nézni a "férfias tevékenységet". Közben persze fél Tirana arra sétált (ezek az albánok egyébként is imádtak le-föl sétálni), némelyek szintén okosan néztek, ámde tartották a távolságot. Szegény autó csak nem akart elindulni, így az idő lassan elszállt, jött az ebédidő. L.-né a negyedik emeleten ki is állt az erkélyre (ne feledjük, ekkor még nem volt sem mobiltelefon, sem internet), és életerős hangján lekiáltott a férjének. KARESZ! Férjeura el volt foglalva, könyökig valami dűzniben turkálva, néhány albán felfigyelt a kiabálásra... L.-né meglehetősen életerős hölgy volt, telve vitalitással (imádtam), így mintegy 100 decibellel újra leordított: KAREEEESSSSZZZZZZ !!!!!. Ezt már L. Károly is meghallotta, és kb 2000 albán is úgy 1 kilóméteres körzetben. Ez utóbbiak talpig ledermedve, totál ledöbbbenve nézték a hangrobbanás irányát, míg L. Károly felkiáltott a nejének, hogy "Halkabban! Mi van?". "Kész az ebéd!" jött a válasz 90 decibellel. Igen, gondolom sejtitek, az albánok nem attól döbbentek le, hogy kész az ebéd. Kiderült ugyanis, hogy a KAR szó, amelynek képzett alakja a karesz az albánul azt jelenti, hogy f*sz, pénisz. Mindez 100 decibellel, fényes nappal, Tirana felett...
A mókás történethez ezúttal egy olyan dal jöjjön, aminek a történethez semmi köze, de a jelenhez igen.
Jeff Scott Soto ugyanis márciusban az A38 hajó vendége lesz, valószínű ilyen zseniális és szép dalokat fog énekelni, remélhetőleg egy-két Queen feldolgozást is. Előzenekar a HARD lesz, amely angol nyelvű lemezét mutatja be, s amelyben a legeslegkedvesebb hosszú hajú barátom, BZ énekel majd szintén nagyon jól! Gyertek Ti is el mind!
Már említettük a diplomata-boltot, ahol néha húst, máskor meg koszt lehetett kapni (esetleg büdös kenyeret). Ez a kis bolt egy olyan ház földszintjén volt, ahol külképviseleti dolgozók laktak különböző országokból, többek között 2-3 magyar család is lakott itt rendszeresen. Ezek között voltak L.-ék, akik többek között a sok jó lemezt hozták nekünk Jugoszláviából, illetve kölcsönadták a bátyámnak a Fiat-124-est (amelyről szintén esett már szó). egyébként is isteni jó emberek voltak, gyermekeikkel egy kollégiumban laktam többek között.
Történetünk napjának délelőttjén szegény Fiat-124-es szerelésre szorult, amit a ház előtt, az utcán ejtettek meg az okos férfiak - én már akkoris annyit értettem, az autószereléshez, mint manapság, így aztán próbáltam okosan nézni a "férfias tevékenységet". Közben persze fél Tirana arra sétált (ezek az albánok egyébként is imádtak le-föl sétálni), némelyek szintén okosan néztek, ámde tartották a távolságot. Szegény autó csak nem akart elindulni, így az idő lassan elszállt, jött az ebédidő. L.-né a negyedik emeleten ki is állt az erkélyre (ne feledjük, ekkor még nem volt sem mobiltelefon, sem internet), és életerős hangján lekiáltott a férjének. KARESZ! Férjeura el volt foglalva, könyökig valami dűzniben turkálva, néhány albán felfigyelt a kiabálásra... L.-né meglehetősen életerős hölgy volt, telve vitalitással (imádtam), így mintegy 100 decibellel újra leordított: KAREEEESSSSZZZZZZ !!!!!. Ezt már L. Károly is meghallotta, és kb 2000 albán is úgy 1 kilóméteres körzetben. Ez utóbbiak talpig ledermedve, totál ledöbbbenve nézték a hangrobbanás irányát, míg L. Károly felkiáltott a nejének, hogy "Halkabban! Mi van?". "Kész az ebéd!" jött a válasz 90 decibellel. Igen, gondolom sejtitek, az albánok nem attól döbbentek le, hogy kész az ebéd. Kiderült ugyanis, hogy a KAR szó, amelynek képzett alakja a karesz az albánul azt jelenti, hogy f*sz, pénisz. Mindez 100 decibellel, fényes nappal, Tirana felett...
A mókás történethez ezúttal egy olyan dal jöjjön, aminek a történethez semmi köze, de a jelenhez igen.
Jeff Scott Soto ugyanis márciusban az A38 hajó vendége lesz, valószínű ilyen zseniális és szép dalokat fog énekelni, remélhetőleg egy-két Queen feldolgozást is. Előzenekar a HARD lesz, amely angol nyelvű lemezét mutatja be, s amelyben a legeslegkedvesebb hosszú hajú barátom, BZ énekel majd szintén nagyon jól! Gyertek Ti is el mind!
2008. január 22., kedd
Az utca tiszta, tiszta, tiszta kosz... (Foreigner - Dirty White Boy)
Albánia nem épp konyhaművészetéről híres, bár kétségtelen, hogy léteznek helyi specialitások. A 70-es évek végén azonban az ország nem a kulináris élvezetekről, hanem a hiánygazdálkodásról volt ismert: olyan esetek is előfordultak, hogy országos szinten elfogyott a búza, így abból sütöttek kenyeret, ami volt - ekkortájt nőtt meg a már emlegetett MALÉV csereárú kereskedelem kenyér része, ugyanis a helyi "sütés" nemcsak undorító volt, hanem ehetetlen is (és mit kaphattak vajon az albánok, ha mi, a kiemelt diplomata boltban ezt kaptunk?).
Számomra a legemlékezetesebb étel mégis a kosz.
Pista bácsi, a nagykövetség sofőrje szinte már az első nap ellőtte a poént, hogy "Gyurikám, ha éhes vagy, vegyél elő egy söprűt és egyél koszt..." Akkor azt hittem, hogy ez valami helyi vicc, aztán kiderült, hogy a kosz (Kos) az egyik legfontosabb helyi étel: kecske vagy juhtejből készített joghurtról van szó, amely idehaza nemigen található meg. S nemcsak nagyon finom (én nagyon szerettem) hanem igen hasznos is: amikor nyáron először szarrá égtünk (akkortájt még nem paráztunk az ózonlyuk miatt, így bátran szaladgáltunk a nap alatt félmeztelenül, napolaj nélkül), akkor azonnal kosszal kentük be a hátunkat, orrunkat, vállunkat, amint hazaértünk. Ilyenkor a koszt adagoltuk belsőleg is, hiszen a hűvös, savanykás joghurt oltotta a szomjat, míg a bőrünk is igencsak szomjazta a hűs, fehér esszenciát. No persze csodát ez sem művelt, az első nyári leégést (de most BRUTÁLIS leégésre gondoljatok) követő kezelések hatására is tenyérnyi darabokban lehetett a bőrt lehúzni a vállunkról. Ennek viszont megvolt az az előnye, hogy a nyári kint-tartózkodás 2.-3. hetétől már egész nap gond nélkül lehetett a napon szaladgálni félmeztelenül. S nem kellett a koszt a vállunkra kenni, meg lehetett inkább enni :) A képen egyébként a durresi tengerpart látható, sajnos nem a 70-es évek végéről, hanem 2006-ból. Így viszont legalább el tudjátok képzelni, miért szaladgáltunk egész nap félmeztelenül: a víz csodás volt, a homokos part hatalmas...
S akkor következzen egy "külföldi" zenekartól a "koszos fehér fiú" :)
Sokszor gondolkodtam azon, érdemes lenne-e visszalátogatni Albániába, hiszen ebben az évben, szeptember 28.-án lesz 30 éve, hogy kiérkeztünk... Azonban félek attól, hogy ez az Albánia már totálisan más, mint ahol én voltam... azért remélem a kosz ugyanolyan maradt :)
Számomra a legemlékezetesebb étel mégis a kosz.
Pista bácsi, a nagykövetség sofőrje szinte már az első nap ellőtte a poént, hogy "Gyurikám, ha éhes vagy, vegyél elő egy söprűt és egyél koszt..." Akkor azt hittem, hogy ez valami helyi vicc, aztán kiderült, hogy a kosz (Kos) az egyik legfontosabb helyi étel: kecske vagy juhtejből készített joghurtról van szó, amely idehaza nemigen található meg. S nemcsak nagyon finom (én nagyon szerettem) hanem igen hasznos is: amikor nyáron először szarrá égtünk (akkortájt még nem paráztunk az ózonlyuk miatt, így bátran szaladgáltunk a nap alatt félmeztelenül, napolaj nélkül), akkor azonnal kosszal kentük be a hátunkat, orrunkat, vállunkat, amint hazaértünk. Ilyenkor a koszt adagoltuk belsőleg is, hiszen a hűvös, savanykás joghurt oltotta a szomjat, míg a bőrünk is igencsak szomjazta a hűs, fehér esszenciát. No persze csodát ez sem művelt, az első nyári leégést (de most BRUTÁLIS leégésre gondoljatok) követő kezelések hatására is tenyérnyi darabokban lehetett a bőrt lehúzni a vállunkról. Ennek viszont megvolt az az előnye, hogy a nyári kint-tartózkodás 2.-3. hetétől már egész nap gond nélkül lehetett a napon szaladgálni félmeztelenül. S nem kellett a koszt a vállunkra kenni, meg lehetett inkább enni :) A képen egyébként a durresi tengerpart látható, sajnos nem a 70-es évek végéről, hanem 2006-ból. Így viszont legalább el tudjátok képzelni, miért szaladgáltunk egész nap félmeztelenül: a víz csodás volt, a homokos part hatalmas...S akkor következzen egy "külföldi" zenekartól a "koszos fehér fiú" :)
Sokszor gondolkodtam azon, érdemes lenne-e visszalátogatni Albániába, hiszen ebben az évben, szeptember 28.-án lesz 30 éve, hogy kiérkeztünk... Azonban félek attól, hogy ez az Albánia már totálisan más, mint ahol én voltam... azért remélem a kosz ugyanolyan maradt :)
2008. január 21., hétfő
A csodálatos mandarin... (Talk of The Town- Free Like an Eagle)
Félreértés ne essék, ez nem a blog kultúr-szekciója, amelyben Bartók szerzeményeket fogunk hallgatni: attól mindenképp megkímélnélek benneteket - ennek ellenére tessék sok-sok jó komolyzenét hallgatni! S tessék sok finom mandarint enni, abban van a vitamin, amire ilyenkor, télen igencsak szükség van.
Talán emlékeztek még, amikor azt írtam, hogy meglehetősen jómódúak voltunk Albániában, lévén nem tudtuk mire elkölteni a pénzünket a hatalmas áruhiány miatt. Ennek ellenére volt egy-két dolog, amellyel azért lehetett "kereskedni". Hetente egyszer a MALÉV Tu-134-es repülőgépe megérkezett csütörtökön, (a fotón a MALÉV egykori Tu-134 Károlya, azaz a HA-LBK látható, amellyel rendszeresen repültünk mi is Tiranába, oda ugyanis csak a flotta két 134-ese repülhetett műszaki okok miatt) amikor nemcsak a postát hozták a kedves repülősök, hanem a csereárut is -ugyanis ahogy ez illendő volt, cserekereskedelmet folytattunk velük. Ők mindenféle hazai holmit hoztak nekünk: kenyeret, paprikát, párizsit, tejfölt, sajtot, kólát, üdítőt, újságokat, könyveket stb... ilyesmit az albán boltban, ahova jártunk, nemigen lehetett kapni, mi pedig cserébe legfőképp az akkor igen népszerűnek számító albán konyakkal (A Szkanderbég konyak akkor fogalomnak számított, jelenlegi hírnevéről vagy sorsáról nincs hírem) vagy a fantasztikusan finom albán mandarinnal fizettünk. Sőt, nemcsak ilyesmivel, hiszen meglehetősen sűrűn repültünk velük, így általában az "áru" kijuttatásában is segédkeztünk, hiszen az akkori szigorú vámszabályok és ellenőrzés mellett sem lehetett volna még egy MALÉVosnak sem kijuttatni egy-két egész karton konyakot, vagy 10-15 kiló mandarint a vámon. A bátyám például kidolgozott egy technikát, amellyel a kézitáskáját úgy tudta lóbálni egy ujjal, mintha két használt alsógatya lett volna csak benne, pedig 10-12 kiló mandarint cipelt. Ugyanígy a világ legártatlanabb nézését is kifejlesztettük, amellyel a csomagjainkban fel-felhallatszó enyhe üvegösszecsörrenést álcáztuk. Soha nem buktunk le, az "áru mindig kijutott", így a reptér elött a MALÉV-os ismerősök újra összerakhatták a kartonnyi konyakot, vagy a sokfelé szétosztott 8-10-12 kilónyi mandarinokat. No persze azt se felejtsük el, hogy akkortájt a mi rokonságunk is mandarinban és konyakban "fürdött", lévén más ajándékot nemigen tudtunk nekik hozni odakintről - de emlékeim szerint nemigen tiltakoztak :) S a rendszeresen a Budapest-Belgrád-Tirana útvonalon repülő személyzetek már jól ismertek minket, így mindig fejedelmi ellátásban részesültünk a fedélzeten... Szép időszak volt...
Jöjjön tehát most egy olyan dal egy zseniális svéd zenekartól (ezekből meglehetősen sok van ebben a stílusban), amelynek áttételesen pici köze azért van a repüléshez és Albániához:
A refrén szerint Flying high above the clouds...azaz magasan repülve a felhők felett - ez azért is fontos volt, mert a már emlegetett Károly mosdójának ablaka felfelé nézett - A fotón a hajtóművön látható HA betűk felett lehet észrevenni a kis ablakot (manapság nem divat a mosdókon az ablak a modern repülőgépeken), így jól lehetett látni, hogy a felhők fölött valóban mindig kék az ég.
Talán emlékeztek még, amikor azt írtam, hogy meglehetősen jómódúak voltunk Albániában, lévén nem tudtuk mire elkölteni a pénzünket a hatalmas áruhiány miatt. Ennek ellenére volt egy-két dolog, amellyel azért lehetett "kereskedni". Hetente egyszer a MALÉV Tu-134-es repülőgépe megérkezett csütörtökön, (a fotón a MALÉV egykori Tu-134 Károlya, azaz a HA-LBK látható, amellyel rendszeresen repültünk mi is Tiranába, oda ugyanis csak a flotta két 134-ese repülhetett műszaki okok miatt) amikor nemcsak a postát hozták a kedves repülősök, hanem a csereárut is -ugyanis ahogy ez illendő volt, cserekereskedelmet folytattunk velük. Ők mindenféle hazai holmit hoztak nekünk: kenyeret, paprikát, párizsit, tejfölt, sajtot, kólát, üdítőt, újságokat, könyveket stb... ilyesmit az albán boltban, ahova jártunk, nemigen lehetett kapni, mi pedig cserébe legfőképp az akkor igen népszerűnek számító albán konyakkal (A Szkanderbég konyak akkor fogalomnak számított, jelenlegi hírnevéről vagy sorsáról nincs hírem) vagy a fantasztikusan finom albán mandarinnal fizettünk. Sőt, nemcsak ilyesmivel, hiszen meglehetősen sűrűn repültünk velük, így általában az "áru" kijuttatásában is segédkeztünk, hiszen az akkori szigorú vámszabályok és ellenőrzés mellett sem lehetett volna még egy MALÉVosnak sem kijuttatni egy-két egész karton konyakot, vagy 10-15 kiló mandarint a vámon. A bátyám például kidolgozott egy technikát, amellyel a kézitáskáját úgy tudta lóbálni egy ujjal, mintha két használt alsógatya lett volna csak benne, pedig 10-12 kiló mandarint cipelt. Ugyanígy a világ legártatlanabb nézését is kifejlesztettük, amellyel a csomagjainkban fel-felhallatszó enyhe üvegösszecsörrenést álcáztuk. Soha nem buktunk le, az "áru mindig kijutott", így a reptér elött a MALÉV-os ismerősök újra összerakhatták a kartonnyi konyakot, vagy a sokfelé szétosztott 8-10-12 kilónyi mandarinokat. No persze azt se felejtsük el, hogy akkortájt a mi rokonságunk is mandarinban és konyakban "fürdött", lévén más ajándékot nemigen tudtunk nekik hozni odakintről - de emlékeim szerint nemigen tiltakoztak :) S a rendszeresen a Budapest-Belgrád-Tirana útvonalon repülő személyzetek már jól ismertek minket, így mindig fejedelmi ellátásban részesültünk a fedélzeten... Szép időszak volt...
Jöjjön tehát most egy olyan dal egy zseniális svéd zenekartól (ezekből meglehetősen sok van ebben a stílusban), amelynek áttételesen pici köze azért van a repüléshez és Albániához:
A refrén szerint Flying high above the clouds...azaz magasan repülve a felhők felett - ez azért is fontos volt, mert a már emlegetett Károly mosdójának ablaka felfelé nézett - A fotón a hajtóművön látható HA betűk felett lehet észrevenni a kis ablakot (manapság nem divat a mosdókon az ablak a modern repülőgépeken), így jól lehetett látni, hogy a felhők fölött valóban mindig kék az ég.
2008. január 20., vasárnap
Kérlek írj... (REO Speedwagon - In Your Letter, Fonográf - Levél a távolból)
Kedves egybegyűltek! A mai bejegyzés nemcsak az ezt követő történetre, hanem rátok is vonatkozik: s hogy a kérésemet nyomatékosítsam, ezúttal két dalt is kaptok. Sokan írjátok, mondjátok, hogy szívesen olvassátok a blogot, tetszenek a zenék, jók a történetek és bíztattok, hogy csak így tovább. Köszönöm! De én is hadd kérjelek meg benneteket, hogy írjatok: szívesen veszem a megjegyzéseket, esetleg a történeteket, akár a sztorikhoz, akár a zenékhez, akár bármihez... Ne kíméljetek, ahogy én sem kíméllek benneteket. Előre is köszönöm!
Nos tehát akkor kezdjük a mai történetet egy utalással a tegnapira, ugyanis a bátyám féltve őrzött emlékei között megtalálta albán jogosítványát és hozzájárult ahhoz, hogy ezt megmutathassam, így mindenki megtekintheti, milyen is volt annak idején egy komoly nyomdatechnikával készült albán jogosítvány: azt hiszem ilyen fotót nemigen lehet az egész interneten találni. Sok szeretettel tőlünk, nektek (Korrik hónap egyébként július)!
Mai történetünk az íráshoz kapcsolódik, méghozzá a levélíráshoz. 1978-79-ben még nem létezett internet (el tudjátok ezt képzelni???), sőt Albánia zártsága miatt a klasszikus posta is elég nehézkesen működött, így a nagykövetségi alkalmazottak az úgynevezett kétborítékos módszerrel küldhettek/kaphattak levelet. A külső borítékra egy külügyminisztériumi címet kellett írni, majd azt felbontották és a belső borítékra írt nagykövetségre és embernek továbbították. Ez így leírva igen egyszerűen hangzik, azonban az élet javarészt keményen összekomplikálta a dolgokat, hiszen annak idején minden boríték egyforma volt, elég nehéz volt egymásba paszírozni őket főleg akkor, ha még mondjuk egy vastag levél is volt a belső borítékban - igazi kihívás volt. Arról nem is beszélve, hogy ezt elmagyarázni, ha az ember olyannak írt, aki ezt a rendszert nem ismerte - nos nem volt egyszerű. Mint említettem, hetedikes koromban magántanuló voltam Albániában, így az itthoni barátságokkal csak levélben lehetett kommunikálni, s ezt még nehezítette is, hogy a MALÉV hetente egyszer, csütörtökön járt csak Tiranába, így a postafordulta igencsak lassú volt. Talán még emlékeztek rá, bimbózó diákszerelem részese voltam egy Júlia nevű lánnyal, akinek nagyon szép levelet írtam (akkor még nem okozott problémát a kézzel történő írás), amely végén elmagyaráztam a két borítékos módszert, majd egy albán elköszönéssel "villantottam" (ez a Mir u Pavshim shote volt, ami azt jelenti: viszontlátásra elvtársnő). Majd nagy örömmel elküldtem a levelet, ami el is repült a MALÉV csütörtöki járatával. Aztán csak vártam a választ, vártam a választ... Egészen addig, amíg az albán külügybe be nem hivatták apámat, hogy valami fontos ügy van, azonnal menjen. Az öregnek fogalma nem volt, mi lehet a gond, Budapest nem jelzett semmit, biztos az Albánok találtak ki megint valamit a "gonosz irredenta ellenséggel" szemben. A külügyben kiderült, hogy az albán postarendszerben hetekig állt (gondolom addig vizsgálták titkosszolgálati módszerekkel) az a levél, amely a következő címzéssel érkezett: Dragon György, Mir u Pavshim shote, Albania. A feladó Júlia volt, aki ezek szerint nem tudta megfelelően értelmezni a leírtakat, s ehhez a levelet még postán is küldte el, így véletlenül sok szomorúságot okozva nekem, míg sok munkát okozva az albán titkosszolgálatnak - biztos volt ott szép nagy aktám, egyszer igazán megnézném :). Egy tény - a levél végülis megjött, szóval nagy baj nem történt, az az albán belügyes, aki meg emiatt esetleg rosszul aludt, az megérdemli :)
Hogy maradjunk az AOR témánál, következzék most a zseniális REO Speedwagon dala:
S hogy kerül ide a Fonográf, amelyet nem lenne egyszerű az AOR stílusba besorolni? Egyrészt mert csodálatos, dallamos zenéket írtak, adtak elő, a country sem idegen műfaj tőlem, másrészt még az Albánia elötti időkben a Fonográf lemeze volt a legelső (1977-ben az Edison Fonográf Album), amelynek kazettájára forintonként gyűjtöttük össze a pénzt a bátyámmal - Magyarországon sosem voltunk csekonicsok, sőt... A zseniális album azóta is az egyik kedvencünk, azonban a bejegyzéshez egy igazi "leveles" dal jobban illik, és ebben a Fonográf örökzöldet alkotott egy másik albumán...
Sajnos csak egy slideshow van alatta, de a zene a lényeg :) és persze az, hogy ÍRJATOK! Ja és persze látogassátok meg DaCa Starcraft II oldalát is, ha van egy kis időtök (linkje a bal oldali menüben található).
Nos tehát akkor kezdjük a mai történetet egy utalással a tegnapira, ugyanis a bátyám féltve őrzött emlékei között megtalálta albán jogosítványát és hozzájárult ahhoz, hogy ezt megmutathassam, így mindenki megtekintheti, milyen is volt annak idején egy komoly nyomdatechnikával készült albán jogosítvány: azt hiszem ilyen fotót nemigen lehet az egész interneten találni. Sok szeretettel tőlünk, nektek (Korrik hónap egyébként július)!
Mai történetünk az íráshoz kapcsolódik, méghozzá a levélíráshoz. 1978-79-ben még nem létezett internet (el tudjátok ezt képzelni???), sőt Albánia zártsága miatt a klasszikus posta is elég nehézkesen működött, így a nagykövetségi alkalmazottak az úgynevezett kétborítékos módszerrel küldhettek/kaphattak levelet. A külső borítékra egy külügyminisztériumi címet kellett írni, majd azt felbontották és a belső borítékra írt nagykövetségre és embernek továbbították. Ez így leírva igen egyszerűen hangzik, azonban az élet javarészt keményen összekomplikálta a dolgokat, hiszen annak idején minden boríték egyforma volt, elég nehéz volt egymásba paszírozni őket főleg akkor, ha még mondjuk egy vastag levél is volt a belső borítékban - igazi kihívás volt. Arról nem is beszélve, hogy ezt elmagyarázni, ha az ember olyannak írt, aki ezt a rendszert nem ismerte - nos nem volt egyszerű. Mint említettem, hetedikes koromban magántanuló voltam Albániában, így az itthoni barátságokkal csak levélben lehetett kommunikálni, s ezt még nehezítette is, hogy a MALÉV hetente egyszer, csütörtökön járt csak Tiranába, így a postafordulta igencsak lassú volt. Talán még emlékeztek rá, bimbózó diákszerelem részese voltam egy Júlia nevű lánnyal, akinek nagyon szép levelet írtam (akkor még nem okozott problémát a kézzel történő írás), amely végén elmagyaráztam a két borítékos módszert, majd egy albán elköszönéssel "villantottam" (ez a Mir u Pavshim shote volt, ami azt jelenti: viszontlátásra elvtársnő). Majd nagy örömmel elküldtem a levelet, ami el is repült a MALÉV csütörtöki járatával. Aztán csak vártam a választ, vártam a választ... Egészen addig, amíg az albán külügybe be nem hivatták apámat, hogy valami fontos ügy van, azonnal menjen. Az öregnek fogalma nem volt, mi lehet a gond, Budapest nem jelzett semmit, biztos az Albánok találtak ki megint valamit a "gonosz irredenta ellenséggel" szemben. A külügyben kiderült, hogy az albán postarendszerben hetekig állt (gondolom addig vizsgálták titkosszolgálati módszerekkel) az a levél, amely a következő címzéssel érkezett: Dragon György, Mir u Pavshim shote, Albania. A feladó Júlia volt, aki ezek szerint nem tudta megfelelően értelmezni a leírtakat, s ehhez a levelet még postán is küldte el, így véletlenül sok szomorúságot okozva nekem, míg sok munkát okozva az albán titkosszolgálatnak - biztos volt ott szép nagy aktám, egyszer igazán megnézném :). Egy tény - a levél végülis megjött, szóval nagy baj nem történt, az az albán belügyes, aki meg emiatt esetleg rosszul aludt, az megérdemli :)
Hogy maradjunk az AOR témánál, következzék most a zseniális REO Speedwagon dala:
S hogy kerül ide a Fonográf, amelyet nem lenne egyszerű az AOR stílusba besorolni? Egyrészt mert csodálatos, dallamos zenéket írtak, adtak elő, a country sem idegen műfaj tőlem, másrészt még az Albánia elötti időkben a Fonográf lemeze volt a legelső (1977-ben az Edison Fonográf Album), amelynek kazettájára forintonként gyűjtöttük össze a pénzt a bátyámmal - Magyarországon sosem voltunk csekonicsok, sőt... A zseniális album azóta is az egyik kedvencünk, azonban a bejegyzéshez egy igazi "leveles" dal jobban illik, és ebben a Fonográf örökzöldet alkotott egy másik albumán...
Sajnos csak egy slideshow van alatta, de a zene a lényeg :) és persze az, hogy ÍRJATOK! Ja és persze látogassátok meg DaCa Starcraft II oldalát is, ha van egy kis időtök (linkje a bal oldali menüben található).
2008. január 19., szombat
A menekülés... (Bon Jovi - Runaway)
Albánia nagyon furcsa ország volt a 70-es évek végén. Nemcsak az elzártság miatt, hanem azért is, mert számunkra felfoghatatlan dolgok történtek ott. Ott láttunk először óriásplakátot például - de nem terméket reklámozott, hanem a nagy vezért, Enver Hoxhát (magyar átírásban Enver Hodzsa). Telis-tele volt ilyen nagy, lelkesítő plakátokkal az ország, amelyekről traktorok, fegyverek, boldog népek és a jóságos Enver nézett a népre - mit mondjak, elég durva volt. Kedvencünk a "Parti Enver jemi gati kurdo her" feliratú plakát volt, amely jelentése elvileg: Enver pártja, mindig készen állunk! Hogy mire is? Arra kaptok most példát, éberség!
A bátyám akkortájt már rendelkezett jogosítvánnyal, így a követségi tulajdonban levő hobbiautók közül kettőt is rendszeresen vezethetett, ebből egy nem túl jó állapotban levű Fiat 1500-as (alias kék villám) volt az egyik,
míg a másik egy Fehér Fiat 124-es, amely szintén nem volt a legjobb állapotban (ez alapján a modell alapján kezdték a szovjetek gyártani a Zsigulit - erről ezért nem mutatunk fotót). A kék villám olyan volt, mint a Két Kőkorszaki szaki autója - az anyósülés elött már elfogyott a fenéklemez, így egyrészt gyorsan nem lehetett menni vele, másrészt esőben tuti volt a lábmosás :)
Már nem emlékszem, hogy épp melyik gépkocsival indultunk neki a tengerpartnak, de az tuti, hogy vasárnap kora reggel volt, amikor a Tirana- Durres országos kiemelt főútvonalon kb. óránként haladt el egy gépkocsi. Azt még csak-csak megszoktuk, hogy a helyi fiatalság kihasználja az aránylag sima aszfaltot és ott fociznak - néha hosszában, néha keresztben (az ország akkori legforgalmasabb autóútjáról beszélünk), azonban ami ezen a reggelen várt minket, azt senki előre meg nem mondhatta. Tudni kell, hogy az albán útépítők nemigen lacafacáztak a dimbes-dombos környékkel, ha 50 huppanó van egymás után, kit érdekel? Majd lassítanak az autósók. Így az útnak eleve volt egy olyan szakasza, ahol ingyen hullámvasutazásban részesülhetett a szerencsés. Bátyám általában elég gyorsan hajtott rá, hogy meglegyen az élmény. Azonban a "roncs" autókkal túl gyorsan eleve nem lehetett menni, ez volt a szerencsénk. Ugyanis ezen a szép nyári reggelen az út körül egyébként sűrűn előbukkanó birkacsordák egyikének pásztorfiúja úgy dönthetett, hogy ő nagyon álmos, így leheveredett aludni. Mindezt tette két bukkanó között, a "völgyben", az országút aszfaltján - gondolom ott nem volt teljesen vizszintes az út, így a fejét is alátámasztotta. Kb. 20-25 bukkanó után repültünk arra, amikor észleltük, hogy ebből gond lehet - s bár nem tudom melyik autóval mentünk épp, egyiknek sem volt a világ legjobb fékberendezése, így a bátyám rátaposott a dudára, hátha... Szerencsére az albán pásztorfiúk éberek, így mielőtt odaértünk volna a srác felugrott és futva az út melletti bozótba vetette magát... Huhh, kemény helyzet volt.
Lazításképp hallgassunk meg egy dalt a menekülésről, bár ebben az esetben egy hölgy menekül (egyébként az akkori, uniformist hordó időkben, a koszos-piszkos pásztor akár lány is lehetett volna).
Egyébként albán nyelvi műveltségünk mai napig létező részeit az út menti propagandákból, vagy a TV-ből szedtük össze, például a már emlegetett táncdalfesztivál két dala közül az egyik a Lullezon traktori Shqiperia volt, amely címe magyarul: Virágozzanak Albánia traktorai. Mit mondjak, tuti nóta volt :) Inkább hallgassátok meg mégegyszer Bon Jovit :)
A bátyám akkortájt már rendelkezett jogosítvánnyal, így a követségi tulajdonban levő hobbiautók közül kettőt is rendszeresen vezethetett, ebből egy nem túl jó állapotban levű Fiat 1500-as (alias kék villám) volt az egyik,
míg a másik egy Fehér Fiat 124-es, amely szintén nem volt a legjobb állapotban (ez alapján a modell alapján kezdték a szovjetek gyártani a Zsigulit - erről ezért nem mutatunk fotót). A kék villám olyan volt, mint a Két Kőkorszaki szaki autója - az anyósülés elött már elfogyott a fenéklemez, így egyrészt gyorsan nem lehetett menni vele, másrészt esőben tuti volt a lábmosás :)
Már nem emlékszem, hogy épp melyik gépkocsival indultunk neki a tengerpartnak, de az tuti, hogy vasárnap kora reggel volt, amikor a Tirana- Durres országos kiemelt főútvonalon kb. óránként haladt el egy gépkocsi. Azt még csak-csak megszoktuk, hogy a helyi fiatalság kihasználja az aránylag sima aszfaltot és ott fociznak - néha hosszában, néha keresztben (az ország akkori legforgalmasabb autóútjáról beszélünk), azonban ami ezen a reggelen várt minket, azt senki előre meg nem mondhatta. Tudni kell, hogy az albán útépítők nemigen lacafacáztak a dimbes-dombos környékkel, ha 50 huppanó van egymás után, kit érdekel? Majd lassítanak az autósók. Így az útnak eleve volt egy olyan szakasza, ahol ingyen hullámvasutazásban részesülhetett a szerencsés. Bátyám általában elég gyorsan hajtott rá, hogy meglegyen az élmény. Azonban a "roncs" autókkal túl gyorsan eleve nem lehetett menni, ez volt a szerencsénk. Ugyanis ezen a szép nyári reggelen az út körül egyébként sűrűn előbukkanó birkacsordák egyikének pásztorfiúja úgy dönthetett, hogy ő nagyon álmos, így leheveredett aludni. Mindezt tette két bukkanó között, a "völgyben", az országút aszfaltján - gondolom ott nem volt teljesen vizszintes az út, így a fejét is alátámasztotta. Kb. 20-25 bukkanó után repültünk arra, amikor észleltük, hogy ebből gond lehet - s bár nem tudom melyik autóval mentünk épp, egyiknek sem volt a világ legjobb fékberendezése, így a bátyám rátaposott a dudára, hátha... Szerencsére az albán pásztorfiúk éberek, így mielőtt odaértünk volna a srác felugrott és futva az út melletti bozótba vetette magát... Huhh, kemény helyzet volt.
Lazításképp hallgassunk meg egy dalt a menekülésről, bár ebben az esetben egy hölgy menekül (egyébként az akkori, uniformist hordó időkben, a koszos-piszkos pásztor akár lány is lehetett volna).
Egyébként albán nyelvi műveltségünk mai napig létező részeit az út menti propagandákból, vagy a TV-ből szedtük össze, például a már emlegetett táncdalfesztivál két dala közül az egyik a Lullezon traktori Shqiperia volt, amely címe magyarul: Virágozzanak Albánia traktorai. Mit mondjak, tuti nóta volt :) Inkább hallgassátok meg mégegyszer Bon Jovit :)
2008. január 18., péntek
Kultúrmisszió '70... (Omega - Gammapolis)
Talán kevesen tudjátok, de a magyar nagykövetségek nemcsak diplomáciai, vagy gazdasági kapcsolatokat ápolnak azzal az országgal, ahol megtalálhatóak. Ugyanúgy szerepük a magyar kultúra ápolása illetve terjesztése. Ebből a célból a követségeken általában megtalálható egy kultúrával foglalkozó atassé, bár saját tapasztalataim szerint sokszor a kultúrához annyi közük volt, hogy önként kinevezték őket, hogy "akkor jó leszel annak is, fiam". Albániában egyébként is szinte lehetetlen volt a magyar kultúrát terjeszteni, hiszen az ország döbbenetesen bezárkózott: amint már előzőleg is írtam, el voltak tiltva az albánok tőlünk. Ettől függetlenül a követség rendszeresen kapta a hazai kultúra "áldásait". Mivel akkortájt még nemigen volt videó, így igazi, nagy fémdobozokban jöttek a filmek (a 70-es évek magyar filmtragédiái - ez nem a stílusukra, hanem a rémességükre vonatkozik), illetve bakeliteken a zenék, amelyek java része persze csárdás, meg rottyantós volt, XY népi zenekara, ZJ népi zenekara stb. Szerencsére jöttek operettek is, amelyek azért picit elfogadottabbak lettek és néha csurrant-cseppent a magyar könnyűzenéből is valami. Apám szerencsére mindig elsőként válogatott a lemezkupacból, ami azt jelentette, hogy lementem az irodájába és kiválogattam, nekünk mi kell :) Így került hozzánk az az album, amelynek borítóján lézersugarak, idegen bolygók, űrbázisok láthatóak. A zenekar neve is ismerős volt, hiszen aki magyar, az mind ismerte az Omegát akkortájt. A Gammapolis aztán kirobbanthatatlanná vált a lemezjátszóból (cserébe egy Jancsó Miklós filmet sem néztem meg, számomra az Omegával le volt tudva a magyar kultúra).
Különös módon a szép balladák és a lendületes űr-rock nóták között a kakukktojás lett a kedvencem. Egy zseniális magyar színész, Haumann Péter szavalja el az Arcnélküli ember című dalt, miközben az Omega tagjai dünnyögve vokáloznak mögötte. Sajnos ebből a "dalból" nem találtam a YouTube-on semmilyen változatot, így elégedjetek meg a szövegével.
Az arcnélküli ember mindenre kész
A gúnyos tükörképpel bátran szembenéz
Nem veszíthet semmit, hisz még arca sincs
S nem tudod, kié a féltve őrzött kincs
Az arcnélküli ember ma még jóbarát
De játszi könnyedséggel köpönyeget vált
Pecsétes papírok mögé bújik el
Minden nap egy másik álarcot visel
Az arcnélküli ember sötét lelke mély
Tőle származik a névtelen levél
Gyűlöl minden arcot s minden nagy nevet
Ha rájössz erre, könnyen felismerheted
Ez a szerzemény erősen megosztotta a véleményeket, sokan egyenesen gyűlölték, mások úgy vélték, hogy semmi keresnivelója ezen a lemezen: azonban az Omega sorsát ismerve egyértelműsíthető az üzenet kinek szólt. Az egy más kérdés, hogy az illető valószínüleg nem értette... Nekem mégis kedvencem lett ez a dal és az egész album is, köszönet érte a magyar kultúrális missziónak!
Különös módon a szép balladák és a lendületes űr-rock nóták között a kakukktojás lett a kedvencem. Egy zseniális magyar színész, Haumann Péter szavalja el az Arcnélküli ember című dalt, miközben az Omega tagjai dünnyögve vokáloznak mögötte. Sajnos ebből a "dalból" nem találtam a YouTube-on semmilyen változatot, így elégedjetek meg a szövegével.
Az arcnélküli ember mindenre kész
A gúnyos tükörképpel bátran szembenéz
Nem veszíthet semmit, hisz még arca sincs
S nem tudod, kié a féltve őrzött kincs
Az arcnélküli ember ma még jóbarát
De játszi könnyedséggel köpönyeget vált
Pecsétes papírok mögé bújik el
Minden nap egy másik álarcot visel
Az arcnélküli ember sötét lelke mély
Tőle származik a névtelen levél
Gyűlöl minden arcot s minden nagy nevet
Ha rájössz erre, könnyen felismerheted
Ez a szerzemény erősen megosztotta a véleményeket, sokan egyenesen gyűlölték, mások úgy vélték, hogy semmi keresnivelója ezen a lemezen: azonban az Omega sorsát ismerve egyértelműsíthető az üzenet kinek szólt. Az egy más kérdés, hogy az illető valószínüleg nem értette... Nekem mégis kedvencem lett ez a dal és az egész album is, köszönet érte a magyar kultúrális missziónak!
2008. január 17., csütörtök
Speciális Vendég I... (Winger - Headed for a Heartbreak)
Pihenjünk egy kicsit, miközben a háttérben újabb "Albániás" sztorik születnek. A pihenés alkalmat ad az ünneplésre, hiszen a blog megérte a 10. bejegyzést, így különleges vendéget fogadunk: talán megfigyeltétek, hogy a fejlécbe beköltözött 4 banda/előadó, így balról jobbra haladva mutatom majd be őket minden kerek számú bejegyzésnél. Elsőként essen szó tehát a Wingerről. Első albumuk Winger címen jelent meg 1988-ban, platina-lemez lett az Egyesült Államokban és aranylemez Japánban. Olyan slágerek születtek ezen az albumon, mint a "Madalaine", "Seventeen", "Hungry" és az alant látható/hallható dal
Második albumuk, az In The Heart of the Young 1990-es megjelenését 230 helyszínből álló világ körüli turné követte, ahol olyan bandákkal játszottak, mint a Kiss, Scorpions, ZZ Top, Extreme és a Slaughter. Az album ismét Platina-lemez lett az USÁban és aranylemez Japánban olyan slágerekkel, mint "Can't Get Enuff", "Miles Away" és "Easy Come Easy Go". Milyen szép idők is voltak ezek...
1993-ban érkezett a harmadik album, a Pull, amely sikertelensége (ekkor "támadt" a mindent elsöprő grunge hullám) széthúzást okozott a bandában, emiatt fel is oszlottak. Szerencsére 2006-ban a négy eredeti tagból 3 (Kip Winger, Reb Beach, Rod Morgenstein) 2 új taggal (John Roth, Cenk Eroglu) újjáalakította az egykoron 4 tagú bandát és piacra is került a IV című lemez, amelyet 2007 márciusában egy The Demo Anthology követett eddig ki nem adott demókkal. S ahogy a grunge csillaga leáldozott, és a dallamos rockzene újra erősödik, úgy együtt örülhetünk, hogy a Winger is köszöni, jól van :) Mondhatni Welcome Back My Friends, to the Show that Never Ends...
P.S.: A speciális vendég kitételnek ezúttal van egy külön érdekessége, ugyanis a a legfőképp Age of Nemesis tagokból álló zseniális magyar cover-banda, a Special Guest is játssza ezt a dalt koncertjein: az ő társaságukban ünnepeltük tavalyelőtt a bátyám születésnapját, ahol kiderült, hogy nekik is nagy kedvencük a Winger. God Bless Ya Special Guest!
Második albumuk, az In The Heart of the Young 1990-es megjelenését 230 helyszínből álló világ körüli turné követte, ahol olyan bandákkal játszottak, mint a Kiss, Scorpions, ZZ Top, Extreme és a Slaughter. Az album ismét Platina-lemez lett az USÁban és aranylemez Japánban olyan slágerekkel, mint "Can't Get Enuff", "Miles Away" és "Easy Come Easy Go". Milyen szép idők is voltak ezek...
1993-ban érkezett a harmadik album, a Pull, amely sikertelensége (ekkor "támadt" a mindent elsöprő grunge hullám) széthúzást okozott a bandában, emiatt fel is oszlottak. Szerencsére 2006-ban a négy eredeti tagból 3 (Kip Winger, Reb Beach, Rod Morgenstein) 2 új taggal (John Roth, Cenk Eroglu) újjáalakította az egykoron 4 tagú bandát és piacra is került a IV című lemez, amelyet 2007 márciusában egy The Demo Anthology követett eddig ki nem adott demókkal. S ahogy a grunge csillaga leáldozott, és a dallamos rockzene újra erősödik, úgy együtt örülhetünk, hogy a Winger is köszöni, jól van :) Mondhatni Welcome Back My Friends, to the Show that Never Ends...
P.S.: A speciális vendég kitételnek ezúttal van egy külön érdekessége, ugyanis a a legfőképp Age of Nemesis tagokból álló zseniális magyar cover-banda, a Special Guest is játssza ezt a dalt koncertjein: az ő társaságukban ünnepeltük tavalyelőtt a bátyám születésnapját, ahol kiderült, hogy nekik is nagy kedvencük a Winger. God Bless Ya Special Guest!
2008. január 16., szerda
Tanulj meg füllenteni... (Sweet - Action)
Tudom, nem szép dolog, hogy ilyesmire próbálok rávenni bárkit is, azonban vannak helyzetek, amikor hasznosabb lett volna füllenteni, mint elmondani az igazat. Figyelem ebben a bejegyzésben nyomdafestéket nem tűrő rész is lesz!
Történetünk 1979 nyarán játszódik, valahol Tiranában, ahol "cuccialista" országokból érkezett diplomaták gyermekei bandába tömörülve élvezik a nyarat: hol a tengerparton, hol a városban. Ekkor a már emlegetett lengyel leányzónak, Marzenának új "pasija" volt, az egyébként iszonyatosan jó fej Vlastik (eredeti nevén Vlastimil Pecho - tudjátok, Google), két újabb lengyel hölgy csatlakozott a csapathoz ( Simona és Ewa Golebiewska), épp ott volt a bátyám is és még jónéhányan, akikre már nem nagyon emlékszem. Simona álomszép 16 éves hölgy volt, szőke, kék szemű, karcsú, szuper alakú, 13 évesen már meg tudtam itélni ezeket a dolgokat, a bátyám le is csapott rá: talán a csókolózásig el is jutottak, akkortájt az volt a "sztenderd". Mivel mindenki párosan volt, csak Ewa és én nem, így minket is összeboronáltak: a baj csak az volt, hogy Ewa nemhogy nem volt túl jó fej (szemben nővérével), hanem túl csinos sem volt (szemben nővérével). Dehát az ember mit nem tesz a bátyjáért, én feláldoztam magam, hogy ők is találkozhassanak. Szegény én... Tartottunk mi eljegyzéstől és esküvőtől kezdve mindent, móka és kacagás volt az élet (csak Ewa lehetett volna picit kedvesebb...). Mivel elég sok időt töltöttünk együtt - testvérpárokról lévén szó - valamivel el kellett ütni az időt. épp Simonáéknál voltunk, ahol valamilyen klasszikus kártyajátékot játszottunk (kanaszta vagy römi vagy ilyesmi). Ekkor történt, hogy a csajok vs fiúk csatában vesztettünk a bátyámmal. Ezt hangos magyar káromkodással vettük tudomásul. Ezzel nem is lett volna baj, hiszen a közös nyelv (orosz) mellett a lengyel sem túl hasonló a magyarhoz, kivéve egy szót: a kurva kifejezés lengyelül kurwa. Erre felfigyeltek a lányok, és megkérdezték, hogy amit utána mondtunk, az "isstenbásszámeeg" az mit jelent. Próbáltunk mindenfélét hebegni, habogni (lévén egy totál eredeti magyar káromkodásról van szó, amely orosz megfelelőjét - nyelvtudás hiányában - nem tudtuk lefordítani), azonban amikor kiderült, hogy a három szóból az egyik isten, a nagyon katolikus lengyelek egyből tripla érdeklődést kezdtek tanusítani, és a lányok addig hisztiztek, zsaroltak amíg körbe nem írtuk, mit jelent a komplett káromkodás. Ezt hihetetlen csalódás, kiabálás, és vagy egy hétig tartó "nem beszélek hozzád, mert te egy aljas, mocskos, szemét istenkáromló vagy" követte, ami számomra aránylag elviselhető volt, szegény bátyámnak azért nem annyira. de aztán csak megvígasztalódtak a hölgyek és folytatódhattak a nyári kalandok...
Ehhez a történethez a Glam história egyik legkimagaslóbb bandáját választottam, akiknek Greatest Hits lemezét a már emlegetett L.-ék vásárolták meg számunkra 1979-ben, s méltóan mutatja be a mi kis nyári élményeinket:
Sajnos Simonával és Ewával nem sok időt töltöttünk közösen: a 4 kinti nyárból - ha jól emlékszem - csak egy volt, amikor ez a testvérpár is ott volt. Ahogy mondani szokták kár, nagy kár...
Történetünk 1979 nyarán játszódik, valahol Tiranában, ahol "cuccialista" országokból érkezett diplomaták gyermekei bandába tömörülve élvezik a nyarat: hol a tengerparton, hol a városban. Ekkor a már emlegetett lengyel leányzónak, Marzenának új "pasija" volt, az egyébként iszonyatosan jó fej Vlastik (eredeti nevén Vlastimil Pecho - tudjátok, Google), két újabb lengyel hölgy csatlakozott a csapathoz ( Simona és Ewa Golebiewska), épp ott volt a bátyám is és még jónéhányan, akikre már nem nagyon emlékszem. Simona álomszép 16 éves hölgy volt, szőke, kék szemű, karcsú, szuper alakú, 13 évesen már meg tudtam itélni ezeket a dolgokat, a bátyám le is csapott rá: talán a csókolózásig el is jutottak, akkortájt az volt a "sztenderd". Mivel mindenki párosan volt, csak Ewa és én nem, így minket is összeboronáltak: a baj csak az volt, hogy Ewa nemhogy nem volt túl jó fej (szemben nővérével), hanem túl csinos sem volt (szemben nővérével). Dehát az ember mit nem tesz a bátyjáért, én feláldoztam magam, hogy ők is találkozhassanak. Szegény én... Tartottunk mi eljegyzéstől és esküvőtől kezdve mindent, móka és kacagás volt az élet (csak Ewa lehetett volna picit kedvesebb...). Mivel elég sok időt töltöttünk együtt - testvérpárokról lévén szó - valamivel el kellett ütni az időt. épp Simonáéknál voltunk, ahol valamilyen klasszikus kártyajátékot játszottunk (kanaszta vagy römi vagy ilyesmi). Ekkor történt, hogy a csajok vs fiúk csatában vesztettünk a bátyámmal. Ezt hangos magyar káromkodással vettük tudomásul. Ezzel nem is lett volna baj, hiszen a közös nyelv (orosz) mellett a lengyel sem túl hasonló a magyarhoz, kivéve egy szót: a kurva kifejezés lengyelül kurwa. Erre felfigyeltek a lányok, és megkérdezték, hogy amit utána mondtunk, az "isstenbásszámeeg" az mit jelent. Próbáltunk mindenfélét hebegni, habogni (lévén egy totál eredeti magyar káromkodásról van szó, amely orosz megfelelőjét - nyelvtudás hiányában - nem tudtuk lefordítani), azonban amikor kiderült, hogy a három szóból az egyik isten, a nagyon katolikus lengyelek egyből tripla érdeklődést kezdtek tanusítani, és a lányok addig hisztiztek, zsaroltak amíg körbe nem írtuk, mit jelent a komplett káromkodás. Ezt hihetetlen csalódás, kiabálás, és vagy egy hétig tartó "nem beszélek hozzád, mert te egy aljas, mocskos, szemét istenkáromló vagy" követte, ami számomra aránylag elviselhető volt, szegény bátyámnak azért nem annyira. de aztán csak megvígasztalódtak a hölgyek és folytatódhattak a nyári kalandok...
Ehhez a történethez a Glam história egyik legkimagaslóbb bandáját választottam, akiknek Greatest Hits lemezét a már emlegetett L.-ék vásárolták meg számunkra 1979-ben, s méltóan mutatja be a mi kis nyári élményeinket:
Sajnos Simonával és Ewával nem sok időt töltöttünk közösen: a 4 kinti nyárból - ha jól emlékszem - csak egy volt, amikor ez a testvérpár is ott volt. Ahogy mondani szokták kár, nagy kár...
2008. január 15., kedd
Hagyjatok aludni... (Eagles - Wasted Time)
1979 április 15.-e azon ritka emlékezetes napok egyike, amelynél a pontos dátum is megmaradt. Ezen a délelőttön kellemesen aludtam az ágyamban (Tirana, Magyar Nagykövetség, második emelet), amikor valami "történt". Én csak átfordultam volna a másik oldalamra, de a szüleim berohantak a szobámba, hogy "úristen, úristen, földrengééés vaaaan!". Én már akkortájt is könnyen felidegesítettem magam dolgokon, így mondtam nekik (miközben a vázák potyogtak a szekrény tetejéről - egyáltalán, mi a francot keresnek vázák a szekrény tetején?, a képek össze vissza mozogtak, a csillárok hajóhintaként lengtek és furcsa hangok jöttek a házból), hogy két dolog van: 1. ha összedől a ház, akkor úgyis ránkomlik és akkor jól meghalunk - kár engem idegesíteni ilyen hülyeségekkel, hogy földrengés van. 2. Ha nem dől össze, akkor meg legyenek szívesen békénhagyni, mert épp legkellemesebb álmomban voltam, és aludnék tovább. Amint látszik, mi túléltük a földrengést gond nélkül, azonban a kotori öbölben (Ma már Montenegró) az épületek 70%-a összedőlt (később 1982-ben magunk is láttuk ennek nyomait)a Richter-skála szerinti 7.3-as (tehát nagyon erős) földrengés hatására.
Legközelebb, amikor L.-ék átjutottak Titográdba (Ma Podgorica), ismét hoztak lemezeket és meséltek a romokról és a pusztításról. Ekkor kaptunk meg egy albumot, amely címe Hotel California, s amely dalt azt hiszem senkinek nem kell bemutatni. Mégis ehhez a történethez az ugyanazon az albumon található elvesztegetett idő (ahelyett, hogy hagytak volna aludni) jobban illett volna:
Ez volt az első Eagles lemez, amelyet meghallgattunk, nem is mondanám el mekkora világsiker lett :) Szerencsére az Eagles nemrég nagyon hosszú hallgatás után új, zseniális lemezzel tért vissza - ebből is látszik, hogy az általunk szeretett zenék visszatérőben vannak, és nem elvesztegetett idő ezeket felidézni...
Legközelebb, amikor L.-ék átjutottak Titográdba (Ma Podgorica), ismét hoztak lemezeket és meséltek a romokról és a pusztításról. Ekkor kaptunk meg egy albumot, amely címe Hotel California, s amely dalt azt hiszem senkinek nem kell bemutatni. Mégis ehhez a történethez az ugyanazon az albumon található elvesztegetett idő (ahelyett, hogy hagytak volna aludni) jobban illett volna:
Ez volt az első Eagles lemez, amelyet meghallgattunk, nem is mondanám el mekkora világsiker lett :) Szerencsére az Eagles nemrég nagyon hosszú hallgatás után új, zseniális lemezzel tért vissza - ebből is látszik, hogy az általunk szeretett zenék visszatérőben vannak, és nem elvesztegetett idő ezeket felidézni...
Rágógumi a jobb mellen... (Scorpions - Holiday)
Albániához rengeteg emlék kötődik: 4 csodálatos évet töltöttem ott 1978 szeptembere és 1982 augusztusa között. Amikor kimentünk 12 éves voltam, amikor végleg megjöttünk, akkor 16. Bátran állíthatom, hogy életem egyik legfontosabb időszaka volt. főleg azért, mert igencsak luxus-körülmények között léteztünk - bár az ország maga nagyon szegény volt, mi el voltunk látva pénzzel jócskán. Az egy más kérdés, hogy nemigen tudtunk érte mit venni, de azért fagyiban vagy hasonló ennivalókban termeltünk szépen, hiszen a növekedésben lévő szervezetnek kell a tápanyag, ugye. No meg éjjel nappal jártunk a tengerpartra... szegény mi. S mivel Albániában alig lehetett kapni valamit, így havonta-kéthavonta átjártunk Jugoszláviába, ahol bizony nyugati színvonalú szupermarketek és dolgok voltak. Például lemezboltok, amelyekben szinte minden frissen megjelent nyugati album jugoszláv liszenszét lehetett kapni. Nem mindig ment a mi családunk, azonban a követségiek közül egy másik család, L.-ék rendszeresen jártak a jugókhoz és onnan hoztak nekünk minden földi jót, többek között lemezeket is. Sok ilyen lemezről szó fog esni, kezdjük a sort egy olyannal, aminek a borítója igencsak megdobogtatta kamasz énem szívét - egy gépkocsi hátsó ülésén egy elegáns úr nagy adag rágógumit húz egy csinos hölgy majdnem csupasz melléről - számomra 13 éves fejjel ez maga volt az erotika.
Akinek ez alapján nem ugrik be a borító, íme:
Sőt, a hátsó borítón a hölgy bal mellbimbója is látszott, miközben az úrral vigyorogva tartják a kezükben a zenekar bekeretezett fotóját...hmmm. Akkor még nem ömlött az erotika, a meztelenkedés és a pornográfia minden létező csatornán, így nagy élmény volt. Magáról a korongról nem is beszélve, amelyen minden idők egyik legjobb rock-dala is megtalálható (az állókép a lemez cenzúrázott és totálisan fantáziátlan borítója):
Mivel ez volt az első Scorpions lemez, amelyet hallottam, mind a mai napig a legjobbnak tartom, de nemcsak én szerencsére - így bátran állíthatom, L.-ék szerencsésen nyúltak bele a választékba.
Nézzük meg Athénban hogy éneklik a Holiday-t!
L.-ék még sok csodás zenekarral ismertettek meg, örök hálám nekik!
Akinek ez alapján nem ugrik be a borító, íme:
Sőt, a hátsó borítón a hölgy bal mellbimbója is látszott, miközben az úrral vigyorogva tartják a kezükben a zenekar bekeretezett fotóját...hmmm. Akkor még nem ömlött az erotika, a meztelenkedés és a pornográfia minden létező csatornán, így nagy élmény volt. Magáról a korongról nem is beszélve, amelyen minden idők egyik legjobb rock-dala is megtalálható (az állókép a lemez cenzúrázott és totálisan fantáziátlan borítója):
Mivel ez volt az első Scorpions lemez, amelyet hallottam, mind a mai napig a legjobbnak tartom, de nemcsak én szerencsére - így bátran állíthatom, L.-ék szerencsésen nyúltak bele a választékba.
Nézzük meg Athénban hogy éneklik a Holiday-t!
L.-ék még sok csodás zenekarral ismertettek meg, örök hálám nekik!
2008. január 14., hétfő
Köpködős Monthe Christo... (Alan Parsons Project - Eagle Will Rise Again)
Albánia 1979-ben igencsak elmaradott ország volt, nem mintha most másmilyen lenne. 50-es évekből maradt Ikarus buszok jártak Tiranában, autó alig volt, ezzel szemben biciklis és uniformisba öltözött emberek elég sokan. Velük keveredni szinte lehetetlen volt, nem mintha nekünk tilos lett volna: nekik volt tilos. Akkortájt nemcsak követség működött odakint, hanem ugyanabban az utcában a kereskedelmi kirendeltség is, amelyet egy akkor 40-es éveiben járó hölgy, Ica néni vezetett. Amellett, hogy nagyon jó arc volt, jó zenei izléssel is volt megáldva: ő tette fel nekem először azt a lemezt, amelynek a borítóján egy, a fejét kezébe hajtó férfi volt, kicsit elmosódva - érdekes, űrzene hatású muzsika szólalt meg, amely azóta is egyik legnagyobb kedvencem. Erről az albumról következzen egy szép ballada, amely mindenképp klappol Albániához, amelynek címerállata a kétfejű sas:
Ica nénivel egyszer elhatároztuk, hogy elmegyünk moziba. Az egyik helyi filmszínházban, amelynek csuda forradalmi neve volt, a Monte Christo grófjának valamilyen 1950-es évekből származó kópiáját vetítették. Felültünk a roncs Ikarusra, a népek már ott gyanúsan nézegettek minket, mutogattak, megjegyzéseket tettek. A moziban azonban kb 10-15 percnyi folyamatos filmszakadásokkal tarkított "élmény" után elkezdődtek a komoly beszólások. Mivel albánul nem tudok, így maximum a "spion" szót értettem. Ezt hamar követték az első köpések... Néhány percre rá menekülőre fogtuk a dolgot, lévén az egész mozi minket köpdösött. Életem egyik legmegalázóbb élménye volt, hazaérve vagy két órán át mostam mindenemet, a ruháim pedig mentek a kukába. Szerencsére az "élmény" mellett örökre csak az Alan Parsons Project szeretete maradt meg... Ez pedig mindenért kárpótolt :)
Ica nénivel egyszer elhatároztuk, hogy elmegyünk moziba. Az egyik helyi filmszínházban, amelynek csuda forradalmi neve volt, a Monte Christo grófjának valamilyen 1950-es évekből származó kópiáját vetítették. Felültünk a roncs Ikarusra, a népek már ott gyanúsan nézegettek minket, mutogattak, megjegyzéseket tettek. A moziban azonban kb 10-15 percnyi folyamatos filmszakadásokkal tarkított "élmény" után elkezdődtek a komoly beszólások. Mivel albánul nem tudok, így maximum a "spion" szót értettem. Ezt hamar követték az első köpések... Néhány percre rá menekülőre fogtuk a dolgot, lévén az egész mozi minket köpdösött. Életem egyik legmegalázóbb élménye volt, hazaérve vagy két órán át mostam mindenemet, a ruháim pedig mentek a kukába. Szerencsére az "élmény" mellett örökre csak az Alan Parsons Project szeretete maradt meg... Ez pedig mindenért kárpótolt :)
Első szerelem a Királynővel... (Queen - Teo Torriatte)
1979 sok szempontból áttörést jelentett az életemben: nemcsak azért, mert megismertem a Totot és a Jefferson Starshipet, hanem ifjú szívem először "dobbant" meg. A hölgy párhuzamos osztályba járt velem, Júliának hívják (megannyi év után megtaláltam az IWIW-en is), azonban csírázó szerelmünket az én albániai kiruccanásom igencsak megzavarta. Más szempontból is, ugyanis itt megismertem egy gdanski lengyel lányt (Marzena Broniarek - azért írom le a nevét, hátha a Google belinkeli és egyszer még megtaláljuk egymást), és a szívem őérte kezdett dobogni. S mikor hazatértem letenni a vizsgáimat (magántanulóként végeztem az általános iskola hetedik osztályát), Júlia küldöttséget menesztett hozzám, hogy szeretem-e még. Én pedig őszintén azt válaszoltam, hogy nem, van valaki más... ami persze semmi sem volt és júniusban még azt is elhappolta előlem egy cseh srác, no de sebaj. Egy akkor frissen vásárolt koronggal vígasztaltam magam, amiből számomra örökre himnikus lett az alábbi dal.
Eredeti, albumváltozat
A Day at the Races - ez a lemez címe, amin ez a dal megtalálható. Talán minden idők leginkább alábecsült, avagy legkevésbé értékelt Queen dala, remélem sikerül igazságot szolgáltatnom neki. S persze a nem létező japán nyelvtudásom nagyobbik része innen származik. S azóta is igazi rockhimnuszként szeretem...
Eredeti, albumváltozat
A Day at the Races - ez a lemez címe, amin ez a dal megtalálható. Talán minden idők leginkább alábecsült, avagy legkevésbé értékelt Queen dala, remélem sikerül igazságot szolgáltatnom neki. S persze a nem létező japán nyelvtudásom nagyobbik része innen származik. S azóta is igazi rockhimnuszként szeretem...
2008. január 13., vasárnap
Totora várva... (Jefferson Starship - Jane)
Előző bejegyzésemben már szó esett róla: 1979-ben Albániában elég sokat vártam a REC gomb felett lebegő ujjakkal, hogy a Toto dala elhangozzék az olasz rádióban. Egyszer meghallottam valami hasonló zongorázást és azonnal lecsaptam - azonban ebben a dalban nem volt olyan kórus, mint amit vártam, viszont nagyon jó high-pitch énekes volt (magas hangokat lazán kivágó), s a jó zongorázás mellett szuper gitárszólót is eltekert egy Craig Chaquico nevű gitáros. Azóta már azt is tudom, hogy az énekes neve Mickey Thomas, a dal pedig ez:
Ha a Tototól megszerettem a kórusokat, ettől a daltól a high-pitch éneklést - azóta is nagyra értékelem, ha férfi énekesek képesek sok oktáv magasságban erőfeszítés nélkül dalolni. Érdekes módon a Jefferson Starship sosem lett igazán nagy kedvencem, körülbelül csak 2-3 éve fedeztem fel újra őket. S tudom, mindenki a Sara, meg a We Built this City, vagy a Nothing's Gonna Stop Us Now című örökzöld dalaikat ismeri tőlük, de majd azokra is kitérek...egyszer valamikor :)
Ha a Tototól megszerettem a kórusokat, ettől a daltól a high-pitch éneklést - azóta is nagyra értékelem, ha férfi énekesek képesek sok oktáv magasságban erőfeszítés nélkül dalolni. Érdekes módon a Jefferson Starship sosem lett igazán nagy kedvencem, körülbelül csak 2-3 éve fedeztem fel újra őket. S tudom, mindenki a Sara, meg a We Built this City, vagy a Nothing's Gonna Stop Us Now című örökzöld dalaikat ismeri tőlük, de majd azokra is kitérek...egyszer valamikor :)
A kazetta és a véletlen... (Toto - Hold the Line)
Amint már említettem, anélkül, hogy tudtam volna, ki az és mi az, a Toto zenekar volt, amely ámulatba ejtett és elindított a dallamos rockzenék felé vezető úton. Ekkortájt 12 éves voltam, már ismertem olyan zenekarokat (a bátyám segítségével), mint a Deep Purple, Pink Floyd, Queen, Emerson Lake & Palmer és a Genesis: ez utóbbit akkor nemigen kedveltem, de később igen a szívemhez nőtt, ámde ez nem ide tartozik. A 70-es évek végén jártunk ekkor, amikor a nyugati bakelitek vagy kazetták ritkák voltak, mint a fehér holló - az ember magyar korongokat vásárolt hétfőnként a Kálvin téri áruházban, mert akkor 90 forint helyett csak 72 forintba kerültek stb... Édesapám ekkortájt Albániában dolgozott, ahova én is kimentem vele. Szép volt, jó volt, de meglehetősen zenementes volt. Például Albániában a táncdalfesztiválon a 25 induló ugyanazt a 2 dalt énekelte. Szóval ott rockzenét találni egyenlő volt a lehetetlennel. Szerencsére volt velünk egy jó kis AIWA kazettás rádió, amellyel olasz adókat is lehetett fogni: az egyik ilyenen hallottam egy fantasztikus dalt. Aztán legközelebb napokig vártam bekészített kazettával, hogy újra megszólaljon. Telt, múlt az idő, és egyszercsak felhangzott a dal, én rácsaptam a REC gombra, de így is csak egy része lett meg. Ez a dal volt az:
Lenyűgözött benne a zongora, az énekhang, de mindennél jobban a refrén kórusa - azóta is imádom a kórusokat a rockzenében - egymásra találtunk a zene, ami nekem van kitalálva és én. Azonban évekig nem tudtam sem az előadót, sem a dal címét - ne feledjük, ez pre-internet korszak volt 1979 környékén. Jóval később ismertem meg a Toto zenekart és a dalt, amikor a kazetta már rég feledésbe merült. Azonban egyszer előkerült, belehallgattam és kiderült, hogy a dalrészlet micsoda...
Lenyűgözött benne a zongora, az énekhang, de mindennél jobban a refrén kórusa - azóta is imádom a kórusokat a rockzenében - egymásra találtunk a zene, ami nekem van kitalálva és én. Azonban évekig nem tudtam sem az előadót, sem a dal címét - ne feledjük, ez pre-internet korszak volt 1979 környékén. Jóval később ismertem meg a Toto zenekart és a dalt, amikor a kazetta már rég feledésbe merült. Azonban egyszer előkerült, belehallgattam és kiderült, hogy a dalrészlet micsoda...
2008. január 12., szombat
Hol is kezdődött... (Boston - Don't Look Back)
Van nekem egy bátyám. Nagyon szeretem őt, mert jó ember. S azért is szeretem, mert ő fertőzött meg azokkal a zenékkel, amelyeket mind a a mai napig nagyon szeretek. Pedig akkortájt, amikor a dallamos rockzene benyomult az életembe (akkor még nem tudtam, hogy régebben ez már megtörtént a Toto - Hold the Line és a Starship - Jane című dalával, de majd ezekről egy külön bejegyzést teszek) még csak 16 éves voltam. A történet lényege, hogy a születésnapomra a bátyám a Boston második lemezét vette meg nekem, amelynek DoN't Look Back a címe. S elkezdődött egy örök szerelem. Már a borító is nagyon tetszett a gitárból megálmodott űrhajóval... S amikor a lemezjátszó tűje elindult a fekete korongon, elhangzott ez a dal, amely megpecsételte a sorsomat...
Igen, ez a lemez címadó dala, ezt hallottam meg először a Bostontól. Akkor még nem tudtam, hogy egész életemre meghatározó élmény lesz az album.
Emlékezzünk tehát sok szeretettel erről a bandáról, akikről még lesz elég sok szó ezen a blogon. Főleg azért emlékezzünk, mert a Boston "hangja" Brad Delp nemrég örökre elhagyott bennünket, pótolhatatlan űrt hagyva maga után. A zenekar ma is létezik, bár nem túl aktív. Eleddig 5 lemezük jelent meg mintegy 30 év alatt, s mindegyik albumukkal tervezek foglalkozni majd a blogban. Az első igaz szerelmet viszont a Don't Look Back okozta, és így ezé az albumé az elsőség...
Igen, ez a lemez címadó dala, ezt hallottam meg először a Bostontól. Akkor még nem tudtam, hogy egész életemre meghatározó élmény lesz az album.
Emlékezzünk tehát sok szeretettel erről a bandáról, akikről még lesz elég sok szó ezen a blogon. Főleg azért emlékezzünk, mert a Boston "hangja" Brad Delp nemrég örökre elhagyott bennünket, pótolhatatlan űrt hagyva maga után. A zenekar ma is létezik, bár nem túl aktív. Eleddig 5 lemezük jelent meg mintegy 30 év alatt, s mindegyik albumukkal tervezek foglalkozni majd a blogban. Az első igaz szerelmet viszont a Don't Look Back okozta, és így ezé az albumé az elsőség...
Meg vagyok hatódva... (Da Vinci - Call Me a Liar)
Komolyan mondom, teljesen meg vagyok hatódva. Nemrégiben a nevem mellé kiírtam egy YouTube videóklip címét, amelyen egy, a 80-as években létezett iszonytatóan rettentő jó norvég AOR banda, a Da Vinci egyik klipje látható. Erre mit látok másnap? Kedves, drága aranyos Gamestar olvasók elkezdték nézni és kommentálni a klipet!!!!!!!!!! Anélkül, hogy ezt bárkitől kértem volna. Ez nagyon-nagyon megható volt számomra, ezért úgy döntöttem, indítok egy AOR blogot, ahol minél több zseniális és fantasztikus előadót mutatok be ebből a majdnem elfeledett, de mostanában szerencsére egyre inkább újjáéledő stílusból.
Jöjjön elsőként akkor a Da Vinci, amely miatt elindult ez az egész...
A Da Vinci egy norvég banda, amelynek pályafutása során két lemeze jelent meg: 1988-ban a Da Vinci, míg 1989-ben a Back in Business. Nemrégiben nem hivatalosan egy Lost Tracks nevű kiadványuk is felkerült az internetre, amely ki nem adott dalokat/demókat tartalmaz. Az MTM Classix nemrég kiadta mindkét lemezüket újra, így aránylag könnyen beszerezhetőek.
Holnap folytatjuk újabb fantasztikus AOR bandával és videóval...
Jöjjön elsőként akkor a Da Vinci, amely miatt elindult ez az egész...
A Da Vinci egy norvég banda, amelynek pályafutása során két lemeze jelent meg: 1988-ban a Da Vinci, míg 1989-ben a Back in Business. Nemrégiben nem hivatalosan egy Lost Tracks nevű kiadványuk is felkerült az internetre, amely ki nem adott dalokat/demókat tartalmaz. Az MTM Classix nemrég kiadta mindkét lemezüket újra, így aránylag könnyen beszerezhetőek.
Holnap folytatjuk újabb fantasztikus AOR bandával és videóval...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)