a Partizani (alias Honvéd) a hadügyé, a 17 Nëntori meg volt a "semleges" zöld-fehér csapat. Ismerős modell? Amikor mi kint voltunk, 79-ben a Partizani, 80-ban a Dinamo, 81-ben újra a Partizani, míg 82-en a 17 Nëntori lett a bajnok. Folyton telt ház előtt játszottak, pedig voltak ám igencsak "jó minőségű" stadionok meg pályák - például amikor Krujë felé haladtunk turistáskodni, ott volt egy hegyi pálya, ami szó szerint lejtett... S ha valaki nagyobb felszabadító rúgással lőtte ki a labdát a pályáról, lehetett hívni a hegyimentőket... Emellett "kiváló" tiranai kosár és röplabdacsapatok is léteztek (szintén a már említett klubok színeiben), amelyek folyamatosan sokkal erősebb ellenfeleket győztek le Tiranában. Az elején nem értettem, hogy ez hogy lehet. Aztán egyszer a csehszlovák férfi kosárlabdabajnok épp Tiranában járt nemzetközi kupameccsen és kaptunk tiszteletjegyeket. Én akkor már nem túl magasra ívelő kosárlabda-pályafutásom elején voltam, így örömmel kaptam az alkalmon - talán az egyetlen alkalom volt, hogy anyámmal együtt igazi sport-rendezvényre mentünk (fater azért rendszeresen kivitt minket Fradi meccsre - no persze mielőtt az idióta huligánok megjelentek). Lényeg, ami lényeg, már amikor odaértünk, valami fura dolog volt - a szag. Én ugyanis már több kosárlabda-mérkőzésen voltam életemben, de ilyet sehol sem tapasztaltam. A tiranai csarnokban, ahol kb 2-3 ezer ember szorongott vágni lehetett a füstöt! A palánkig alig lehetett ellátni, mind a 3 ezer albán úgy dohányzott, mint a gyárkémény. Tiszta megszokásból minket meg is köpdöstek kicsit, de aztán a zsaruk közbeléptek. A hangulat döbbenetes volt, ilyen fanatikusan azóta sem láttam szurkolni embereket, mintha az életükről lett volna szó - lehet, hogy igen, ki tudja! Szó szerint beordították a labdát többször is megfélemlítve a cseheket, a bírókat és bárkit. S ez mind semmi, a cseh centert szemen dobták valami aprópénzzel, egyébként pedig a pályára köpködtek, amin a csehek össze-vissza csúszkáltak: az albánok hozzá lehettek szokva, mert nem zavarta őket. Ehhez tudni kell, hogy a 70-es évek végén a cseh férfi-kosárlabda Európa élvonalában volt, de csúfos vereséget szenvedtek Tiranában: szerintem nem látták a gyűrűt a nagy füsttől és a repkedő öngyújtóktól és aprópénztől. A halláskárosodás az már csak hab volt a tortán. A meccs után nem tudtunk mit tenni, hazatértünk és megkerestük az éterben a magyar rádiót egy csöpp vigasztalásért...Ezután is rendszeresen hívtak minket a diplomáciai testülettől meccsre, de valahogy nem akaródzott mennünk. Egyébként az általam akkortájt szívből gyűlölt Honvéd kosárcsapata (én akkor is, most is MAFC drukker voltam) is járt Tiranában (Losonczy Árpi, Kamarás, Gellér, Heinrich, Horváth A. döbbenetes nevek voltak...), de én akkor pont itthon voltam - pedig velük szivesen találkoztam volna, hogy a szemükbe vágjam MŰSSZAKI EEEEGYETEMMMMM! Mondjuk kérhettem volna tőlük autogramot és rituálisan elégethettem volna, mindenki szeme láttára... Ugyanis akkortájt a kosárlabdában a MAFC - Honvéd olyan volt, mint a fociban az Újpest - Fradi. Azóta a Honvéd kosárban eltűnt a süllyesztőben, a MAFC bár NB1-es, de nem meghatározó csapat sajnos...
S ha már szóbakerült az autogram és a rádió is, akkor egyik kedvenc amerikai csapatom következzen egy kapcsolódó dallal:
Nagyon szeretem ezt a bandát, pont azt a zenét nyomják, amit koncerteken órákon át tudnék hallgatni - kedvenc dalom tőlük a My Girlfriend's Boyfriend Isn't Me. Klassz lendületes dal jópofa címmel, csodálom, hogy nem készült belőle klip soha. Kár, nagy kár... A kép egyébként egy mai Partizani - Vllaznia rangadón készült, szemmel láthatóan Albániában is egyre több az afrikai bevándorló. Ha ezt Enver Hoxha megélhette volna....
1 megjegyzés:
Halli Öcsikém!
A fénykép is bizonyítja, hogy a furcsaság nem múlt el Albánia feje fölül :)
Enver Hoxha-ról, azaz Pap Jenőről, egy adalék: annak a megszállókkal szembeni hősies harcot vívó partizánszövetségnek (is) vezetője volt, amelyik egy egész nappal az után alakult meg, hogy az utolsó olasz katona elhagyta az országot :D
Megjegyzés küldése